B-
Jhumpa Lahiri: Beceneve Gogol, Illia&Co. Kiadó, 2007.
„Mit jelent a Gogol indiaiul? Mi a teljes alakja, ha ez a bece?” – ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel lehet csak igazán az identitáslabirintus mélyére taszítani az Amerikába települt bengáli család idősebbik gyermekét, Gogol Gangulit.
Mert hát a Gogol, ugye, nem Krisna huszonkettedik megtestesülése, hanem egy orosz író neve, ráadásul ami itt kereszt, az amott vezeték. Ami korábban még teljes értékű, bejegyzett névként szerepelt, az a Ganguli-gyerek esetében, legalábbis az eredeti elképzelések szerint, a családnak, illetve a helyi bengáli közösségnek szánt becenév. Indiában így szokás ez: a böcsületes, felnőtt név kiagyalásán egy egész família dolgozik, sokszor a gyermek iskolaérett koráig.
Amerikában azonban már a szülőágynál nyaggatni kezdik a félkómában szendergő anyát, dugják az orra alá a hivatalos papírokat, s a bürokrácia késleltetésre képtelen Akakij Akakijevicseinek hála, a házi használtara kitervelt Gogol név – amíg meg nem érkezik Indiából a nagymama által javasolt igazi; megsúgjuk, sohasem fog – főhősünkön ragad.
Mihez kezd ilyen hátszéllel az Egyesült Államokban egy kiscsávó, aki a nyári, kalkuttai nagycsaládi szamószaevészetek közepette hamburgerért nyavalyog, akinek a kedvéért karácsonykor műanyag fa ékesíttetik – bár az édesanya idős korában is „Üdvözlet télidőben!” szövegezésű képeslappal köszönti az ismerősöket az Úrjézus megérkezését hirdetők helyett –, aki az apja életét megmentő, s a névadást részben megvilágítani képes Gogol-elbeszéléseket olvasatlanul a hátsó polcra hajítva inkább Who-t hallgat?
Magyarán: akinek fogalma sincs, kinek a köpönyegéből bújt elő? Először is nevet változtat; nomen est omen, a „semmi” latin megfelelőjére gyanúsan emlékeztető Nikhil felvétele mérföldkő a családtól való szimbolikus eltávolodás állomásai között (különösen, amikor a Gogolt a bengáli ajkakon is felváltja a hivatalos, „felnőtt” név).
Aztán csajozásba kezd, többnyire félsikerrel. Gogol – nem Nikhil: a mindentudó E/3. elbeszélő ugyanis, névváltoztatás ide vagy oda, az utolsó oldalig tiszteletlenül legogolozza a címszereplőt – a New York-i hiperközvetlen értelmiségi családban túlságosan gátlásos és idővel furcsán hagyománytisztelő (a könyv legviccesebb részei egyébként azok, amikor a New Age-től/hippimozgalomtól/értelmiségi trendektől meggajdult, keletieskedő amcsik találkoznak a Gangulikkal – nahát, az indiaiak nem is mind vegák!). A fordulatok Gogol nőkkel kapcsolatos stratégiáiban 180 fokosak: amikor indiai leánnyal kerül össze, részben a szülői intésnek engedelmeskedve, az amerikai társ szabad megválasztásának, illetve az amerikai életforma számára kényelmes megélésének kudarca, az emiatti csalódottság lehetetleníti el a kapcsolatot.
A korábbi novelláskötetéért Pulitzer-díjjal jutalmazott Jhumpa Lahiri klasszikusan építkező, lineáris történetvezetésű regénye nem az indiaiak egzotikus világának egy újabb mágikus-realista bemutatása. A bengáliak helyett sokkal inkább mi magunk – toleranciástól-multikultistól, már ahogy ezeket a fogalmakat értelmezzük, illetve az ehhez kapcsolatos jelenségeket saját használatra szűrjük – vagyunk a tükörtartás céltáblái. Érdemes belenézni.
Kapcsolódó anyagok:
Bán Zoltán András kritikája a Magyar Narancsban
