Szálinger Balázs, A százegyedik év, Magvető kiadó, 2008, 201 oldal, 2490 ft.
Egyre inkább újraéledni látszik egy olyan hagyomány a magyar irodalomban, ami már szinte teljesen háttérbe szorult, nemcsak mint olvasnivaló, de mint megalkotandó műfaj is. A verses regény – de csatoljuk még hozzá a kiseposzt is – nem tartozik a sláger-témák közé és a recepció sem kedveli túlságosan. Azonban volna még talán igény és szükség arra nézve, hogy jobban megismerkedjünk ezekkel a nagyobb lélegzetvételű, igazán egyedi nyelvet felvonultató szövegekkel.
A magyar verses regény is természetesen abból a hagyományból nőtt ki, ami Rabelais munkásságával kezdődött, aki leginkább a paródiára építve, s már-már a groteszk felé eltolva stílusát, ezekre az elemekre alapozva hozott létre egy teljesen új műfajt (itt elsősorban a nemzeti nyelvű paródiákra, és a lovagregény-paródiákra gondolok.), aminek elemeit később Byron használhatta fel. Byron is szembefordult a hagyományokkal, hiszen a klasszikus eposz – amihez nyilvánvaló a kötődése – nagyszabású, emelkedett hangvételű, monumentális alkotás. Ezzel szemben a byroni mű hétköznapibb dolgokról ad számot, egy igencsak játékos nyelven. Közvetlen ihletője Berni, aki Rabelais kortársa volt, és Pulci, egy XV. századi olasz költő, akitől átvette Byron a stanzaformát. Nagyon fontos adalék a verses regény stílusát megvizsgálva, amit a pikareszk regényeknek, elsősorban talán Fieldingnek köszönhet – ezt a stílust Byron csak úgy nevezte, hogy „comic epic in prose”1. Nyilvánvaló, hogy innen származik a cinikus, sokszor álpatetikus előadásmód, ami persze nemcsak a byroni előadásmódnak lesz egyedisége, hanem tovább öröklődik például a legújabb magyar művekben is (Paulus).
A XIX. században létrejövő, tulajdonképpen Byron által létrehozott műfaj (verses regény, illetve szatirikus eposz), új megvilágításba helyezte a költő társadalomhoz való viszonyulását, s ha most még csak egy pillanatra is, de kitekintünk a hasonló műfajú kortárs művekre, ez az egyik legjellemzőbb sajátosság, amit felfedezhetünk bennük; hogy a sokat hiányolt társadalmi kép, a társadalommal, s annak problémáival, belső szerkezetével való foglalkozás, az egyén társadalomhoz való viszonya (Paulus, Polgár Istók, A százegyedik év) vált a szöveg tárgyává. Úgy tűnik, hogy ebből a szempontból a verses regény megőrizte legjellemzőbb tulajdonságát, s így funkcióját bármelyik időben betöltheti.
Nagyon fontos eleme még ennek a műfajnak hogy az olvasó állandó kapcsolatban van magával a költővel is, aki bizonyos technikák alkalmazása révén egyrészt nem hagyja lankadni a figyelmet, s folyamatosan reflektál a saját maga által létrehozott világra; a kalandok, a színhelyek, a beszédmód állandó változtatásával egy borzasztóan sokrétű szöveggel kell szembesülnie az olvasónak, ami ugyan rokon a regény műfajával, de sokszínűbb annál, és más olvasási stratégiát kíván – s talán ezért is lett a XIX. században annyira népszerű. Fontos eleme a szerkezetnek, s ezt a kortárs példa is alátámasztja, hogy a megalkotott forma – gondoljunk a stanzára vagy akár a Paulusban megjelenő tizennégy soros (Anyegin strófa) formára – merő ellentétben áll az epikus szövegstílussal. Ebben a tekintetben még izgalmasabb Térey János szövege, Schein Gábor vagy akár Géher István és Szálinger Balázs verses regénye, mint a XIX. században keletkezett művek, hiszen a verses regényhez passzoló formák, vagy akárcsak a jambikus A százegyedik év bizonyos tekintetben sokkalta anakronisztikusabbak, ha összevetjük tartalmukat a formai megvalósulással.
A verses regény afféle polgári műfaj, ami természetesen nem nélkülözi az ehhez tartozó iróniát, groteszket és a paródiát. S így nagyon fontos elemévé válik a műfajnak az a tény, hogy ebben a formában, ebben az előadásmódban, ami a puskini, byroni, Arany János-i, illetve Arany László-i előadásmódból lett bizonyos mértékben átörökítve; megbújik az a fajta személyesség, amelynek fontos része az önéletrajzi ihletés, az alkotó személyiségének, gondolkodásmódjának visszaadása. Ez az egyik ok, amiért olyan nagy hatást gyakorolt a kortársakra Puskin Anyeginje, és meghatározó szerepet töltött be a műfaj magyarországi elterjedésében.
Imre László, a műfaj elterjedésének egyik okaként, a regény műfajától való elidegenedést jelöli meg. Vajon ebben az esetben, ami a mai, kortárs műveket illeti, szintén erről van szó? Hiszen a XX. században, s annak is a második felében szinte egyáltalán nem találkozunk a verses regénnyel, a regény műfaja dominál leginkább. Juhász Ferencet nem számítva a nagyobb lélegzetvételű eposzok, vagy eposz-töredékek sem jellemzőek, s a legtöbb alkotónál inkább a tömörebb, rövidebb megfogalmazás van érvényben. Nyilvánvaló, hogy a költői alkattól függ az elsősorban, milyen formában, s milyen terjedelemben fejti ki az adott témát, de a költői világ megtartásával társadalmi kérdéseket ebben a formában igen kiválóan fogalmaztak meg már korábban is; s az a sokszor pesszimista világnézet, ami megjelenik ezekben a művekben (Polgár Istók, A százegyedik év) arra enged következtetni, hogy a mai szerzők inkább az Arany Jánosra és Arany Lászlóra jellemző sajátságokat örökítették át.
Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy a XIX. századi verses regénynek nemcsak, hogy köze volt a társadalomhoz, s nemcsak, hogy bizonyos mértékben bemutatta azt, hanem nyilvánvalóan alakított is rajta (nem titkolt szándéka volt egyébként a szerzőknek ez fajta hatás). Vajon ennek analógiájára beszélhetünk-e a mai művek kontextusában ilyenfajta hatásról, lehetőségről? – Ha az olvasási szokásokat egy cseppet félretesszük, ebben van/lehet nagy szerepe a közelmúltban megjelent szövegeknek; hogy végre a lehetséges tartalmak olyan szegmensét képviselik, amik egyrészt messzemenőkig hiányoztak a kortárs irodalomból, másrészt – feltéve, ha áttörik azt a gátat, amit bizonyos mértékben a nagyobb terjedelmű művek állítanak az olvasók elé – új „olvasóközönséget” építhetnek ki:
Géher István, aki irodalomtörténész, tudatosan alkalmazza azokat a műfajra jellemző sajátosságokat (anakronizmusok, reminiszcenciák formájában), amik tulajdonképpen meghatározzák a verses regényt; s igazából – úgy érzem –, nem is a történet dominál a Polgár Istókban, hanem ezeknek a lehetőségeknek és játékoknak a kihasználása, megvalósítása. S talán ez ad magyarázatot arra a tényre, hogy nyelvileg is inkább a XIX. századi elődökhöz áll közel, ami ugyanakkor a mai olvasó számára néhol elhasználtnak tűntetheti fel a szöveget: a kortárs verses regény mintha nem tudna, vagy nem akarna túllendulni ezeken a stílusjegyeken. Történetileg klisészerű elemekből van összeállítva a mű; arra keres választ, hogy milyen lehet Bolond Istók utódjának lenni. Az eredményhez vezető rögös, hol családtörténetbe forduló, hol személyes élményeket (munkát, családot, filozófiai nézeteket) elénk táró leírást kapunk, mely egy huszáros vágással meg is szünteti, de lógva is hagyja a következő ének megírásának lehetőségét, tehát társadalmi problémákba ássa bele magát, elődeihez hasonlóan.
Azonban e szöveggel kapcsolatban fontosabbnak tartom azokat a „játékokat”, amiket hagyományhoz híven kihasznál a szerző: ilyen pl.: az elbeszélői módok váltogatása, a vers és a regény műfaji keveredése. Sokszor azonosítja magát hősével, s nem lehet tudni, valójában kiről is szól az adott történet; s van hogy ironikusan parodizálja úgy, hogy az olvasó sejteni véli, itt még mindig azonosság fedezhető fel kettejük között, s van hogy teljesen elszakadnak egymástól. Ez a technika legkorábban talán az Jevgenyij Anyeginben volt tetten érhető; Puskin is meglehetősen élénken használta ki ezeket a lehetőségeket, ahogyan azt Térey is kiválóan megmutatja a Paulusban: ennek a szövegnek – bár igazából nehéz róla összefoglalóan szólni – a legnagyobb érdeme (bizonyos szempontból „hátránya”) az a kozmikus, végeláthatatlan jellege, amiben valóban benne rejlik mindaz a hagyomány, tudás és filozófia, amit Byronon át Victor Hugo-ig, de természetesen Arany Lászlóig végigolvashatunk, tanulmányozhatunk.
Nagyon érdekes, és igazán komoly vállalkozás az a három műből összeálló kötet, ami Szálinger Balázs tollából született, s a júniusi könyvhétre jelent meg, A százegyedik év címmel. Ebben a válogatás-kötetben, maga A százegyedik év c. verses regény mellett, mely a kötet befejező darabja, még két kiseposz kapott helyet; a Zalai passió és A sík.
Kiemelnék egy-egy részletet, hogy szembetűnővé váljon, miben egyeznek, s miben különböznek ezek a szövegek, annak ellenére, hogy mindhárom a verses regény műfajába tartozik;
„Higgadt elmélet, zord gyakorlat;
Barátunknak csak szája nagy.
Ítész citálhat, korszakolhat:
Nem írt le csacskaságokat
Ő, Paulus, sajátkezűleg.
Hebron rózsái így hevülnek:
„Paulus híre? Azt hiszem,
Nem irredent’, nem antiszem’,
Kacérkodik csupán a rosszal,
Kihívást keres és veszélyt,
Csúnya életben két esélyt,
Hogy versenyt nyerjen utcahosszal.”
Engedjük el hát üstökét.
Alap: keresztény és közép.”
(Térey János: Paulus)
„istókom tehát: hallgat vagy beszél
(velem, magában) – egy órája van még,
hogy nagy műveltségét és nagy eszét
eszmévé tegye… ha helyében lennék,
én eltűnnék a színről. fúj a szél
odakint. és mi lenne, ha kimennék
az életemből? most még nem lehet?
ki kéri ezeket a verseket?”
(Géher István: Polgár Istók)
„Nagyszerű!”; „Cinikus!”; Kemény, világos
Üzenet!” – tele volt erős címekkel
A sajtó, amikor megírta azt, hogy
Az újrákosiak nem új alapra,
De egy régire építik föl újabb
Városházukat. „Ez talán meginti
Budapest vezetőit” – állt a cikkben,
Mit Hahóthy fogalmazott, a használt
Álnéven, s a saját korábbi lapja
Közölt.”
(Szálinger Balázs: A százegyedik év)
Azt hiszem, azonnal észrevehető, hogy a három közül a Paulus az, ami leginkább igénybe veszi az olvasót, és nem enged lankadtságot egy pillanatra sem, ha valóban meg akarjuk érteni, amit olvasunk; ez a tizennégy soros, az Anyeginből átörökített forma, mind rímképlete, mind tömörsége miatt is nagyon pontos szerkesztést, és cizellált nyelvhasználatot követel meg, aminek Térey (túlságosan is) eleget tesz. A Géher-mű a maga kilencvenhárom strófájával tulajdonképpen egy éneke csupán a verses regénynek, s az említett – bizonyos mértékben – parodisztikus-ironikus jellege teheti élvezetes olvasmánnyá.
Szálinger epikájának legújabb darabja valószínűleg a legérettebb műve is, ami nem meglepő, annak ellenére, hogy a szerző – bár jó néhány kötettel rendelkezik – csak harminc esztendős. A százegyedik év igazi kortárs mű; nyelvében is sokkalta közelebb áll a mai olvasóhoz, mint a két korábbi kiseposz, és történetében is természetesen, hiszen 2007-ben játszódik, egy budapesti kerületben, s annak életébe, bürokratikus rendszerébe, hazugságtól, csalástól, önámítástól sem mentes légkörébe enged betekintést. Főszereplője, Hahóthy újságíró, később kerületi szóvivő, tulajdonképpen ugyanazokon a hányadtatásokon, ámításokon, „kalandokon” megy keresztül, mint elődei, s ő is – mint kiderül – annak a társadalomnak a foglya, amiben él. Szálinger elbeszélése tárgyilagos, a s a jambikus lejtés ellenére jól olvasható, de mégis egyedi nyelvezettel megírt ironikus alkotás, mely szövegnél a rímek hiánya,, szintén az befogadást-értelmezést könnyíti meg. Kifejezetten jól láttatja azokat a problémákat, amik bizonyos mértékben nyomják az országot, annak fővárosát, s benne a kerületeket, s a szövegben szereplő Vitányi alakján át érezhetjük, hogy alapjában véve a rendszerek hasonlóképpen működnek.
Amellett, hogy szakmai szempontból nyilvánvalóan jelentős teljesítményekről van szó, vajon érdekli-e ma az embereket, az olvasókat a verses regény? Hiszen bonyolult szerkezetű, túlstilizált, patetikus nyelvvel találkozunk, ami nem könnyíti meg a befogadást. Vajon elterjedhet újra ez a műfaj nem szakmai körökben is? Nem jó érzés kimondani, de egyáltalán nem vagyok benne biztos.
1 Imre László; A magyar verses regény. Akadémiai Kiadó, Bp. 1990.
