Sherlock
Mi az egyszerűbb: önálló ötletet megvalósítani a tévében, és az alapoktól kezdve felépíteni és benépesíteni egy képzeletbeli világot, vagy fogni egy kész terméket, és azt átformálni úgy, hogy tévékompatibilis legyen? A válasz ugye kézenfekvően a második, de mint mindig, az éremnek most is két oldala van. Az irodalmi adaptáció ugyanis veszélyes dolog, elég egyetlen olyan lépés, amivel az alapmű rajongóit felbosszantja az ember, és máris kész a pr-katasztrófa – különösen ma, amikor a nézők azonnal kiírják magukból, ami bántja őket.
Az ember természeténél fogva lusta (na jó, nem mindenki), a könyvadaptációk a tévében is legalább olyan előkelő helyen szerepelnek az ötletlistán, mint a filmvilágban. Csak ezen a nyáron kilenc könyvalapú sorozat mutatkozott be, hamarosan újabbak követik őket, és csatlakoznak a képernyőn jelenleg is látható adaptációkhoz. Jön majd a Jonathan Strange & Mr. Norrell, a Girlfriends' Guide to Divorce és a Shannara, feldolgozzák Jean M. Auel A Barlangi Medve népe-ciklusát, sorozat lesz Lev Grossman The Magicians című regényéből, és természetesen a legtöbbször feldolgozott sci-fi-szerző, Philip K. Dick is visszaköszön majd a tévében Az ember a Fellegvárban új feldolgozásával.
Negyven évvel ezelőtt simán meg lehetett volna úszni egy bajszos Fülig Jimmyt vagy egy szakáll nélküli Feketeszakállt (a Crossbones című sorozatban John Malkovich), mert a bosszankodó néző maximum olvasói levélben adhatta ki a dühét, amit meg már akkor sem olvastak el a tévék sajtóosztályán, az meg, hogy a melóhelyen vagy a piacon hogyan tárgyalták ki a skandalumot, nem igazán tekinthető tömegegek befolyásolására alkalmas kommunikációs módszernek. Bezzeg ma: a kalózos Crossbones a premier alatt bukott meg, amikor a könyv és úgy általában a műfaj felbőszült rajongói a Twitteren szedték szét a sorozatot, és ugyanez történne, ha Rejtő legendás hőse úgy nézne ki, mint Jávor Pál.
Könyves magazin 2014/3.
Libri-Shopline, 2014, 104 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
Mit találsz a magazinban? 5 exkluzív Gyarmati Fanni-fotó
Tévésorozatok és irodalom, Putyin és a legfontosabb orosz írók
Interjú Vámos Miklóssal, Lionel Shriverrel, Irvine Welsh-sel, Vlagyimir Szorokinnal
A tévésorozatok történetét böngészve az adaptációk között akadnak gyöngyszemek és elég tré próbálkozások is. Vannak olyan írók, akiket ránézésre vagy első olvasásra könnyű filmre vinni, másokról soha nem gondolta volna senki, hogy egyszer viszontlátja műveiket mozgóképen, megint mások pedig tényleg nem fognak odakerülni – az én életemben nem lesz olyan őrült tévés, aki megpróbálja majd Thomas Pynchon munkásságát értelmezni. Nem mindenből lehet jó tévésorozatot készíteni, de ha megfelelő az alapanyag és a zsáner, akkor annyira nincs nehéz dolguk a producereknek. Agatha Christie vagy Sir Conan Doyle művei és főleg ikonikus szereplői olyannyira egyértelműen, semmivel össze nem téveszthetően ugranak le a regények lapjairól, hogy a forgatókönyvíróknak nincs nehéz dolguk, amikor a karakterleírást állítják össze.
A krimi eleve az egyik legkönnyebben adaptálható műfaj. Míg egy Tolkien-helyszínt mindenki másképpen képzel el, egy rendőrség belső tere például már annyira beépült a popkultúrába, hogy túl nagyot hibázni nem lehet vele. Kevés kivételtől eltekintve a karakterábrázolással sincs nagy baj, az a forgatókönyvíró, aki nem tud gyűrött ballonkabátos, alkoholista, láncdohányos nyomozót írni, adja vissza a szakszervezeti igazolványát. A Wikipédiában egyelőre 515 olyan tévésorozatot sorolnak fel, amely regényeken alapul, ehhez nyugodtan hozzá lehet számolni még vagy százat, amelyeknek képregényalapjuk van, szóval választék az van bőven.
A két Sherlock
Persze ebben a műfajban is lehet nagyot villantani, a Benedict Cumberbatch és Martin Freeman főszereplésével forgatott Sherlock például ilyen. A sorozat írói a Doyle-életművet nem a klasszikus, kosztümös környezetbe helyezték, hiszen azt már nagyon sokszor ellőtték, inkább modernizálták a történelem leglogikusabban gondolkodó nyomozóját, aki okostelefonja és a technika minden más vívmánya segítségével dolgozik. A sztorikat átdolgozták a modern olvasó/író igényei szerint, de megtartották azokat a klasszikus elemeket, amelyektől azonnal felismerhető a Sátán kutyája vagy A bíborvörös dolgozószoba (igen, tudom, hogy az A Study in Scarlet félrefordítása, de ha egyszer ez a magyar címe?). A forgatókönyvek okos, elmés történetek, amelyek magukban is megállnák a helyüket, nyugodtan ki lehetne őket adni nyomtatott formában is, de a színészek és az igényes, filmes megvalósítás miatt (a BBC nagyon sokat költ a sorozatra) vétek lenne.
Sherlock és Watson
Az ellenpont, legalábbis számomra, a Sherlock-univerzum egy másik darabja, az Elementary, azaz Sherlock és Watson címen látható amerikai sorozat, és nem azért, mert Watsont nő alakítja benne, hanem mert a megvalósítás, a sztorik és az egész produkció nem több, mint egy Sherlock-mázzal leöntött, futószalagon készült krimi, amit a nagy tömegből (legalábbis az amerikai közönségnek mindenképpen) a főszereplő Jonny Lee Miller angol akcentusa emel ki. Dettó modern környezetben, New Yorkban játszódik, és ugyan Sherlock kábítószerfüggőségével ez a sorozat a fentivel ellentétben legalább foglalkozik, de sokkal inkább elrugaszkodik az alapanyagtól, mint a brit verzió, ami azért nyugtalanító leginkább, mert a forgatókönyvírók között egyetlen Doyle-kaliberű sincsen.
David Simon világa
Az egyik legjobb tévés krimiadaptációról a magyar nézők sem maradtak le, de nem hiszem, hogy sokan emlékeznek kapásból a Gyilkos utcák című sorozatra. Az NBC 1993 és 1999 között vetítette Homicide: Life on the Street címmel, ami majdnem megegyezett az alapanyag, David Simon nagyregényének címével (Homicide: A Year on the Killing Streets). Simon újságíróként dolgozott Baltimore-ban, és már nagyon unta, hogy kvázi kívülállóként számol be a bűnügyekről, így egy teljes évet a gyilkossági csoport mellett töltött, majd tapasztalatait megírta egy pompás regényben, amiből Paul Attanasio producer-író készített sorozatot. A forgatókönyvekben Simon tényregényének karakterei pont úgy jelentek meg, amilyennek ő megírta őket: közel sem azok a gáncs nélküli lovagok voltak, mint a kor tévésorozatainak szereplői. Ha úgy vesszük, ez a sorozat volt a nagy 2000-es antihőshullám előfutára.
Drót
Simon egy másik regényt is írt, a Corner azaz Sarok címűt, ez a baltimore-i drogbizniszről szól, és egy szívbemarkolóan realista, őszinte és megrázó minisorozat készült belőle az HBO-n. Ez volt az a sorozat, ami az HBO-t arra sarkallta, hogy Simontól egy újabb, szintén Baltimore-t bemutató sorozatot rendeljen – ez lett a Drót, a tévétörténelem eddigi messze legtökéletesebb alkotása. A Drót ugyan nem adaptáció, legalábbis nem közvetlenül, de Simon két regényének alapelemei megtalálható benne, a város, ami megzabál és darabokban köp ki, a bürokrácia és a társadalom minden rétegére jellemző korrupció, ami megfojtja azt, aki nem áll be a sorba és nem fogadja el a neki leosztott szerepet. A sorozat öt évadban dolgozza fel Baltimore közelmúltját, és miközben nézi az ember, az a furcsa érzése támad, mintha könyvet olvasna, és a képek, amiket a tévében lát, tulajdonképpen a saját képzeletének termékei. Ezt azóta sem tudta elérni egyetlen sorozat sem.
A megfilmesíthetetlen kaland
Amikor nagyregényről és annak adaptációjáról beszélünk, több szempontból is megkerülhetetlen a Trónok harca, az HBO történetének egyik legsikeresebb vállalkozása. George R. R. Martin író fantasyregény-folyamának első kötete 1996-ban került a boltokba, eredetileg egy kváziközépkorban játszódó trilógiának indult, amely a Rózsák háborújára, illetve Maurice Druon Elátkozott királyok-sorozatára húzta fel a képzeletbeli Westeros és Essos történetét. Mára a Tűz és jég dala-ciklus ott tart, hogy ha Martin bírja erővel, akkor hét regényből fog állni (eddig öt jelent meg, a hatodikat jövőre várják, de nemigen lesz belőle semmi 2016-ig, a hetedik pedig 2019 körül kerülhet a polcokra). De mivel a könyvekből készült tévésorozat átfutási ideje jóval rövidebb (egy év egy évad), a tévében hamarabb ismerjük meg a sorozat történetét, mint nyomtatásban. Ez egyébként egyedülálló a tévétörténelemben.
Trónok harca
A könyveket megfilmesíthetetlennek tartották, nemcsak hosszuk miatt (az első kötet 704 oldalas, az ötödik már 1056), hanem elképesztő részletgazdagságuk, szerteágazó történetük, embertelen mennyiségű szereplőjük és meglehetősen összetett történetük miatt is, amiben sárkányoktól lidérceken át élőhalottakig sokféle mitológiai lény is szerepel. Próbálkozás pedig volt, maga Martin írt egy forgatókönyv-verziót az első kötetből, de éveken át csak hitegették a stúdiók, amitől igen megkeseredett lett, és 2004 körül úgy döntött, hogy nem foglalkozik ezzel többé. Két évvel később David Benioff és D. B. Weiss, két forgatókönyvíró-producer ült le vele beszélgetni, és felvázolták neki egy tévésorozat tervét. Martin a meetingről később azt mondta, hogy Weiss és Benioff legalább olyan jól ismerte a Trónok harca univerzumát, mint ő, és amikor tudták a választ a ciklus egyik központi kérdésére, hogy ki Havas Jon anyja, úgy döntött, rábólint a projektre.
A sorozat azóta négy évadot élt meg, most forgatják az ötödiket, és lesz folytatása is, mert az alkotóknak az HBO segítségével sikerült úgy életre kelteniük Westeros világát, ahogy azt maga Martin is elképzelte. A kábelcsatornákon az amerikaiaknál nem köti gúzsba a korhatárkarika, így olyan változatos belezések és lefejezések és töménytelen mennyiségű szex van a sorozatban, ami a regényben is szerepel – a legnagyobb különbség, hogy Martin érezhető ételfétisében a tévésorozat alkotói nem osztoznak, így nem látunk perceken át csak egy sonkát a képernyőn, míg a regényekben a fájdalmasan unalmas ételleírásokra több példát is találhatunk.
Szügyig vérben
Rengeteg olyan irodalmi mű van, amit az ember nagyon szeret akár többször is újraolvasni, de tévében nem nagyon lehetne jól megjeleníteni. A Zabhegyezőből soha nem lesz tévésorozat, mert a történet nem alkalmas arra, hogy akár csak 13 részre tagolják, és akkor egy újabb évadról még nem is beszéltünk. Azok a művek számítanak jó alapnak, amelyekből (a józan észt is figyelembe véve), ha kell, végletekig (értsd: évekig) elnyújtott szériát lehet írni, amiben van annyi sztori, mellékszál és érdekes karakter, hogy a sorozatepizódok heti A-B-C sztoriigényét kielégítse. Ilyen könyvfolyam például Jeff Lindsay Dexter-ciklusa a szimpatikus sorozatgyilkos vérnyomszakértőről vagy Charlaine Harris True Blood-könyvei, amelyekben az emberek között nyíltan élő és művért vedelő vámpírok a főszereplők.
Dexter
A két regényadaptáció között több párhuzam is vonható. Míg a Sherlock-sorozatok az eredeti történeteket ültették át modern környezetre, a Homicide és a Trónok harca pedig nagyjából a regényalapot követte, nem egyszer szolgaian, a Dexter és a True Blood esetében az alkotók kis túlzással csak a karakterek nevét és magát a képzeletbeli világot vették át az irodalmi műből. A Dexter írói az első kötetet, a Dexter dühödt démonait még nagyjából követték is a sorozat első évadában, de a másodiktól kezdve önálló sztorikkal jelentkeztek (igaz, ezekhez pár elemet átemeltek a későbbi kötetekből is).
A Dexter első három évada szinte tökéletes volt, a néző ijedten kapta magát azon, hogy egy szociopata fickónak drukkol, aki élvezettel gyilkol, igaz, csak olyanokat, akik megérdemlik. A sorozat igen véres és brutális volt, de lassan kifulladt (pont mint a könyvek), mert egy ideig még hihető is, hogy a rendőrségen mindenki, aki gyanakodik Dexterre, előbb-utóbb meghal (de ez senkinek nem tűnik fel), de nyolc éven át már csak legyint az ember az ilyen marhaságokra. Az írók így elindultak az „ember lesz Pinokkióból” irányba, de csúfos kudarcot valottak, mivel a nézőket nem érdekelte a megreformált sorozatgyilkos, vérre és még több erőszakra vágytak.
A True Bloodot az az Alan Ball vitte tévére, aki a Dexterben címszerepet alakító Michael C. Hall főszereplésével már elkészített egy zseniális sorozatot, a Sírhant műveket, és ahhoz hasonlóan a True Bloodot is arra használta, hogy az eredeti írónő szándékaival ellentétben a homoszexuális közösségről és annak tagjainak meg úgy általában a másság elfogadásáról írjon egy nagyon hosszú, részekre és évadokra bontott manifesztót. Mert az, hogy a vámpírok, vérfarkasok és egyéb mitológiai lények mind a mainstream társadalom által kirekesztetteket ábrázolták, az egyértelmű volt az első perctől fogva.
True Blood
A sorozat első pár évada a Népszava-kalapáccsal a néző fejébe vert üzenet ellenére élvezetes volt és újszerű, a néha giccsbe torkolló szerelmi történet, a lépten-nyomon a semmiből előhúzott történetszálak és sehová nem fejlődő karakterek ellenére kikapcsolta az embert, és rengetegen követték hétről hétre. Aztán Ball ráunt erre a világra és elment egy másik sorozat mellé, az utána érkező executive producer viszont nem tudta fenntartani azt a kényes egyensúlyt, ami nézhetővé tette a történetet, és az HBO sem akarta finanszírozni tovább úgy a True Bloodot, hogy a nézők elpártolni látszottak.
Nem olyan egyszerű tehát irodalmi alapanyagot tévére vinni, de biztos, hogy fenti példáinkkal szembe lehet állítani legalább kétszer ennyit, amiből pedig azt szűrhetjük le, hogy az eredeti ötletekkel ellentétben a jó öreg adaptációk még mindig kifizetődők, nézettek és szórakoztatók. Egy biztos: mindegy, milyen alapokra építkezik egy sorozat, ha az írók szeretik a világát, és megfelelő tisztelettel bánnak vele, azt a nézők is megérzik, és lojálisak maradnak a tévés verzióhoz is. Aztán legfeljebb megveszik a könyvet, hogy megismerjék az eredetit.
Szerző: Varga Attila Sixx
A cikk eredetileg a KönyvesMagazin téli számában jelent meg.
