Jo Nesbø időről időre eltávolodik az általa teremtett Harry Hole figurájától, és vagy szupervicces gyerekkönyvet ír, vagy önálló kötetekbe kezd. Utóbbi sorába illik A fiú című krimije is; ennek főhőse egy Sonny nevű srác, ránézésre egy nagy rakás csődtömeg, sittes, heroinista roncs. Tulajdonképpen az a típus, akit a jobb sorsra érdemesnek szokás nevezni: apja rendőr volt, igazi példakép, a közösség támasza, a fiú pedig tehetséges birkózó. A családi idill azon a napon robbant ezer darabra, amikor az apát holtan találják a szobájában: látszólag öngyilkosságot követett el, búcsúleveléből pedig az derült ki, hogy ő volt a vakond, az a besúgó, aki rendőrségi információval látta el az Iker nevű bűnözőt.
Jo Nesbø: A fiú
Fordította: Petrikovics Edit, Animus Kiadó, 2014, 432 oldal, 3980 HUF
A családi boldogsággal a fiú világképe is szétesik, piti bűnöző lesz, a legjobb barátja pedig a heroin. Tizenéve ül már a börtönben, ahol egyfajta gyóntatószerep feszült rá az idők során: bűneik elrebegése után a rabok tőle várják a megváltást, a hely korrupt irányítói pedig azt, hogy szabadlábra helyezését követően vagy éppen eltávozása idején magára vállaljon egy-egy bűncselekményt.
„Igen, én öltem meg a nőt. Igen, el fogom olvasni, hogyan csináltam.”
Cserébe megkapja a szokásos heroinadagját, és békén hagyják a börtönben. Egy nap azonban az egyik bűnbánó rab félreérthetetlen célzást tesz arra, hogy Sonny apja nem lett öngyilkos, és korrupt sem volt. A srác pedig egy másik elítélt felhasználásával megszökik a szuperbiztonságos börtönből, és bosszúálló nemezisként elkezdi felkutatni azokat, akiknek bűnei az ő vagy az apja lelkét nyomták.
„A nézőpontunk és a helyzetünk megváltoztatásával új dolgokat fedezhetünk fel” – mondja ki A fiú nyomozója, Simon Kefas a regény kulcsmondatát. Nesbø ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy egyetlen nézőpontot kínáljon olvasóinak. Rendszeresen ki-kizökkenti őket a langymeleg azonosulási folyamatból, és ezzel egy rendkívül kényelmetlen pozícióba kényszeríti őket. Sonny ugyanis nem egy kisangyal, aki rajta kívül álló okok miatt időről időre letéved az erkölcs fényesen világító útjáról, hanem egy hidegvérű bűnöző, és ezt már csak azért is fontos újra meg újra felidézni, mert bizony piszok nehéz nem együtt érezni vele.
És éppen ez Nesbø nagy trükkje, és nem a sztori, vagy a szokásos csavarok és leleplezések (persze azok is, de utóbbiak már annyira a védjegyévé váltak, hogy nagyon nagy baj lenne, ha ez a része nem működne a regénynek).
Mindenesetre Harry Hole után Nesbø megint egy olyan karaktert adott a krimiirodalomnak, aki a saját igazságkereső és -osztó útját járva nem csak a külvilággal, hanem a saját démonaival is kénytelen megküzdeni. Ezen a ponton pedig érdemes végigolvasni, mit mondott Nesbø a Könyvesnek adott interjújában (ez teljes terjedelmében a Könyves Magazin nyári számában jelent meg). A Police-ról és Harry Holéról beszélgetve Nesbø ugyanis elmesélte: íróként arra készteti az olvasóit, hogy érzelmileg kötődjenek a karakterhez, és miután ez megtörtént, akkor az olvasók gyakorlatilag már bárhova hajlandók követni őt.
„Hiszen az olvasóknak rendkívül erős az a hitük, hogy Harry a jófiú. Ez egy egyszerű trükk csupán, melyet a történetmesélésben alkalmazok. Mindez összefüggésben áll azzal is, hogy az ember milyen sorrendben tálalja az információt.”
Vagy:
„Mesélőként az ember igyekszik bizonyos vonásokkal felruházni a szereplőit, és ők azután hűek is maradnak ezekhez a jellemvonásokhoz. A valóságban azonban nem így történnek a dolgok. A valóságban az van, hogy egy fickóról, akit amúgy utálsz, a legnagyobb bosszúságodra kiderülhet, hogy jó fej. És fordítva. Ugyanez megfigyelhető a modern történetmesélésben, ahol a karakterek ellentmondásba keveredhetnek – elég megfigyelni a most futó tévésorozatokat. A mai kor protagonistája olyan, mint egy antagonista, egy negatív hős. Nézőként vagy ezeknek a történeteknek a fogyasztójaként rávesznek minket arra, hogy a másik csapatnak szurkoljunk.”
Nesbø tehát ez esetben arra kényszeríti olvasóit, hogy egy bűnözővel, egy negatív hőssel azonosuljanak, ők pedig ezt örömmel meg is teszik. Sonny ugyanis érzékeny, esendő fiú, az igazságot keresi, meg a szeretetet, és ha az olvasó időről időre el is felejtené, hogy máskülönben hidegvérrel szerez érvényt akaratának, nos, azokban a pillanatokban ott van Nesbø, és ezt a nem mellékes információt jól az ember orra alá dörgöli. A fiú kicsit lassan beinduló, de Nesbøtől elvárhatóan nagyon okosan felépített krimi, amelyben a Police-hoz képest szerencsére kicsit visszavett az obligát csavarokból, ami persze nem jelenti azt, hogy ne robbanna időről időre egy-két meglepetésbomba.
Azonban sajnos valamiért Nesbø úgy érezte, hogy a sztorija nem lehet teljes egy rendkívül közhelyes és kiszámítható szerelmi szál nélkül, ingadozó fiatal párral, szakításokkal és könnyes egymásra találásokkal. Innen üzenjük, hogy de, lehet.
