Fotó: Pörneczi Bálint
Eltévedt a világ és a GPS azt üvölti: újratervezés! - mondja Kepes András, aki öt évvel Tövispuszta (Ulpius-ház, 2011) című regénye után új könyvvel jelentkezett. A Világképben a különböző kultúrákhoz való viszonyát vázolja fel utazásait, olvasmány- és riportélményeit felhasználva, nagy hangsúlyt fektetve a kultúrák találkozásai mentén húzódó törésvonalakra. A repedések okát nem a civilizációk harcában látja, szerinte előbb mindenkinek a saját mikroválságát kellene megoldania, és vissza kellene szereznie az együttgondolkodásra való készséget, mert csak így kerülhetünk közelebb az élet minden szintjén jelentkező, globális méreteket öltő válság megoldásához. Budapesttől Bejrúton át Buenos Airesig, az amazóniai dzsungeltől az Andokban elterülő indián faluig, a születéstől a halálig kalauzolja végig az olvasót a kultúrák útvesztőjében, rámutatva hasonlóságokra és különbözőségekre, félreértésekre és meg nem értésekre, és arra, hogy nincs is akkora különbség ember és ember között. Kepes Andrást keleti és nyugati típusú hegymászásról, együttgondolkodásról és az átmeneti időszakok izgalmáról kérdeztük.
Bemutató. A Világkép bemutatója 2016. október 12-én 19 órától lesz az Átrium Film-Színházban. A szerzővel Bombera Krisztina beszélget. Közreműködik: Szervét Tibor színművész és Said Tichiti énekes-zenész
Két évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy „az embernek ott kell élnie, ahol a legjobban fel tudja idegesíteni magát”, és azt is hozzátette, hogy ön Magyarországon tudja a leginkább. Most mennyire ideges?
Én már korábban is nagyon jól fel tudtam idegesíteni magam itthon, úgyhogy nem kellett megvárnom, hogy elkövetkezzen az, amire esetleg most sokan gondolnak. Az a véleményem, hogy mindenki éljen ott, ahol felkavarják az események, mert akkor az a közeg biztosan fontos számára. Ha történt valami bárhol a világban, ahol éppen éltem, mindig azt mondtam magamnak, hogy megpróbálom megérteni és átérezni, de nem gondoltam, hogy az én dolgom lenne megoldani. Itthon viszont, ha mondjuk találkozom a növekvő elszegényedéssel, az egészségügy, az oktatásügy anomáliáival, a korrupcióval, a hatalmi manipulációkkal azok igazán ki tudnak hozni a sodromból. Ez jelzi, hogy minden idegszálammal ide kötődöm, hogy ez az ország a legfontosabb számomra.
Amikor nem Magyarországon élt, el tudta távolítani magát a hírektől?
Amikor külföldön éltem, a hazai rossz híreket bizonyosfajta távolságtartással kezeltem. Aztán amikor hazajöttem, láttam, hogy az események lényegében ott folytatódtak, ahol az elutazásomkor tartottak. Mintha mifelénk állna az idő. Vagy ha halad is, utána mindig visszafordul. Talán mert nem tanulunk a múltból. Az előnye, hogy több generáció sem marad ki semmiből. Már kisgyerekkoromtól kezdve éveket töltöttem külföldön, olyankor mindig honvágyam volt, és csak arra tudtam gondolni, milyen jó lenne a Duna-parton sétálni. Aztán, ha túl sok időt töltöttem itthon, alig vártam, hogy elutazzam, legalább néhány napra, hogy kiszellőztessem a fejem. De mostanra elkezdtem szorongani az utazásoktól. Nyaralni is inkább csak a Balatonra megyünk. Nem a repüléstől félek, azt gyerekkorom óta megszoktam, hanem a repülőterek hangulata taszít, az állig felfegyverzett terrorelhárítók, a sorban állások, az átkutatások, és külföldön is ugyanez, mind azt sugallják, hogy nem érezhetem magam biztonságban.
Tehát a környezettől fél, és nem attól, hogy történik valami?
Nem félek, tudom, kicsi az esélye annak, hogy bármi történjen, de régen az utazás öröm volt, felfedezés, most a közeg mindenütt nyomasztó, akár Európában, akár a tengerentúlon járok. Mintha minden arról szólna, hogy szorongjunk, gyanakodva nézzünk minden csomagra, fürkésszük utastársaink arcát, nem terroristák-e. Én nem szeretném, hogy megingassák a bizalmamat másokban és a világban. A bizalom elvesztése romboló hatású, bizalom nélkül nem működik sem kapcsolat, sem a társadalom, sem a gazdaság.
Kepes András: Világkép
Libri, 2016, 355 oldal, 3999 HUF
A Világképben nemcsak a globális válságot vizsgálja, hanem az olyan mikroválságokat is, amelyek például egy családon vagy egy közösségen belül keletkeznek.
A különböző civilizációk nem egymással csatáznak, ahogy az Huntington (Samuel P. Huntington, amerikai politológus, A civilizációk összecsapása-elmélet atyja – a szerk.) könyve óta közszájon forog, hanem mindenki a saját válságával küzd. Nagyon megváltozott a világ, és a könyvem egy kicsit arról szól, hogy szinte mindent újra kellene gondolnunk, az ideológiák kudarcától a bizalom, a spiritualizmus elvesztéséig, az emberi kapcsolatokon át a férfi-nő és a családi viszonyig, a lakókörnyezetünktől a digitális világ befolyásáig. Természetesen nem kívánom megmondani másoknak, mi a megoldás, már csak azért sem, mert magam sem tudom. Valószínűleg nincs is egyféle megoldás; én inkább az okokon, a folyamatokon gondolkodtam. Az életem tapasztalatait, utazásaimat és olvasmányaimat segítségül hívva igyekeztem összerakni azt az összetöredezett, egységesnek hitt világképünket, ami valószínűleg hosszú ideje már nem is működött, csak kényelmesen belenyugodtunk. Kicsit úgy jártam, mint a kisgyerek, akinek összetörik a kedvenc játéka, és miután kíváncsian megvizsgálta, mi van belül, megpróbálja valahogy újra összerakni, hátha megint működik.
Úgy tűnik, egyelőre a törési fázisánál tartunk.
Mert közös gondolkodás nélkül aligha oldjuk meg a világméretű problémákat. Éppen a közös gondolkodás igényét hiányolom. Mindenkit arra bíztatok, hogy próbálja meg ő is összerakni magának a világot. Nagyon tanulságos. Mindenki szörnyülködik, hogy mivé lett a világ, hogy ilyen rémes még sosem volt, holott ha visszatekintünk a történelemre, korábban sem volt kevésbé borzalmas, és most is van esély rá, hogy kilábaljunk a gödörből.
Miért döntött úgy, hogy éppen most jelenteti meg a könyvet?
Tíz évvel ezelőtt, a Világfalu után már megkörnyékeztek, hogy csináljak belőle könyvet: akkor azt mondtam, nem akarok még egy bőrt lehúzni egy tévésorozatról. De régóta foglalkoztatott a különböző kultúrákhoz fűződő viszonyom, hiszen gyerekkoromtól fogva sokfelé megfordultam. Tulajdonképpen egy újabb regényhez gyűjtöttem anyagot, de közben ezen a témán is elkezdtem dolgozni. Akkor ütött be a migrációs válság, ami egyszerre új perspektívát és aktualitást adott a régóta dédelgetett tervnek, minden korábbi elképzelésemet kifordítva és átrendezve. Éreztem, hogy ezt a könyvet most kell megírnom.
A menekülthullám vagy az arra adott reakciók indították be a folyamatot?
Elsősorban a reakciók. Elgondolkodtatott, hogy volt, akikből együttérzést és segítségnyújtást váltott ki a látvány, másokból pedig félelmet és gyűlöletet. Elkezdtem figyelni, hogy bennem mennyi a szorongás és a félelem, és hogy annak ellenére, hogy különböző kultúrákban éltem, vannak-e előítéleteim.
És vannak?
Vannak. Csak én, amikor észreveszem, azonnal elszégyellem magam, és megpróbálok dolgozni rajta. Szorongás is van bennem, mert pontosan tudom, hogy két kultúra találkozása mindig óriási konfliktusokkal jár. A harmadik házasságomban élek, tudom, hogy még egy szerelmi házasság is milyen fájó súrlódásokat tud okozni, hát még, ha két kultúra között nincs is vonzalom. Nagyon sok idegen kultúrából származó ismerősöm él Magyarországon, és nagyszerűen beilleszkedtek. Gazdagodtunk velük. De aki elhiszi, hogy a tömeges bevándorlást meg lehet úszni komoly összeütközések nélkül, az valószínűleg nagyon korlátolt.
A szorongást az is erősíti, hogy az ember egyedül nem képes megoldani a problémát?
Megnyugszunk, ha adunk pártízezer forintot, összeszedünk némi gyógyszert meg ruhát, ha segítünk néhány menekült családnak. Ez fontos, tisztességes, és ha sokan csinálnák még nagyobb segítség lenne a rászorulóknak. De ez valójában még cseppnek is kevés a tengerben. Többet segít a lelkiismeretünkön, mint a probléma megoldásán. Jó, ha felkészülünk, hogy amit most látunk, az nem a vége valaminek, hanem csupán a kezdete. Ha nem lesz kölcsönös bizalmon és együttműködésen alapuló világméretű összefogás, akkor a világ megnézheti magát.
A Világképben egyik fejezetében azt fejtegeti, vajon az egyedfejlődés mely szakaszában tart az emberiség. Arra jut, hogy talán a kamasz- vagy a változókornál járhatunk, a hangsúly mindenképpen az átmeneten van. Minden nagy változást a spiritualitás felerősödése kísér, ám ez manapság mintha háttérbe szorult volna.
Pedig ez történik, csak némiképp kificamodott formában. A kereszténység többek között éppen a migrációs válság kapcsán bizonytalanodott el saját értékrendjében. Keresztény tömegek fordultak szembe egymással, püspökök a pápával. De az iszlám irányzatok is gyilkolják egymást , és közben iszlámhitű tömegek és valláskutatók élesen kritizálják a radikális irányzatokat, bizonyítva, hogy ezeknek a gyilkosoknak nem sok közük van az iszlám eszméjéhez. A spiritualizmus korábban a hétköznapi életünk része volt, mindennek volt spirituális háttere életünk sorsfordulóitól, az étkezésen át az öltözködésig. Én a spiritualitást a József Attila-i „mindenség” fogalommal helyettesítettem. Ő azt mondta: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad!” (Ars poetica, 1937) Mi eszünk, iszunk, ölelünk, alszunk, de nem mérjük magunkat a mindenséggel, pedig az egész életünk pitiánerré válik, ha nincsenek benne távlatok. Ha nem próbáljuk a világot tágabb perspektívából is szemlélni, például globálisan is megközelíteni. Akkor lehet, hogy teljesen másfajta prioritások lépnének előtérbe, mint ebben a földhözragadt változatban, ahogy manapság élünk.
Az, hogy ennyiféle kultúrában megfordult, változtatott a magyar kultúrához való viszonyán?
Valószínűleg egészen más perspektívából látom a dolgokat, miközben, és ez talán a könyvből is kiderül, alapvetően nincs nagy különbség ember és ember között, attól függetlenül, hogy kire milyen kulturális rétegek rakódtak. Ha az ember olvassa a híreket, kiderül, hogy minden csak a politikáról meg a válságról szól. Most zajlanak a Nobel-bejelentések (a beszélgetés idején – a szerk.), és minimális érdeklődésre tartanak számot. Az orvosi Nobel-díjat az autofágia mechanizmusainak felfedezéséért ítélték oda, és én ebben is valamiféle hasonlatot vélek felfedezni. Az élő szervezet úgy működik, hogy amikor valamilyen méreg kerül bele, ami tönkretehetné, védekező reakcióként felzabálja a mérget. Ez létezik az egészséges társadalmakban és az egyén szintjén is. Aki a problémamegoldásra koncentrál, annak sokkal nagyobb esélye van a túlélésre, mint aki retteg és gyűlölködik.
A nyugati civilizációban „már a gyerekeket is harcikutya-szellemre nevelik”, ami jelentheti egyrészt azt, hogy a túlélésre tanítják, másrészt viszont azt, hogy a másik elpusztítására. A verseny már gyerekkorban kiöli az együttműködésre való hajlamot?
Az egész nyugati gondolkodás arra épül, hogyan lehet legyőzni a másikat. Egy nyugati hegymászó arra büszke, hogy legyőzte a hegyet, megmászta a Himaláját, hős lett. A keleti meg azt mondja, hogy ezt a heggyel együttműködve csinálta, mert próbált volna felmenni nyolcezer méter magasra, ha nincs ott a hegy. Eljutottak odáig, hogy bizonyos helyzetekben az együttműködés előrébb visz, mint a verseny. Mi még mindig a versenynél tartunk, és azt hisszük, hogy a gyerekeinket is arra kel nevelni, hogy győzzék le a többieket.
Milyen normákat, értékeket hozott a családjából?
A szüleim nem voltak vallásosak, de olyan szigorú morális elvek szerint neveltek bennünket, hogy egy jezsuita rendháznak is becsületére vált volna. És ők is ilyen példát mutattak. Tisztesség, becsület, emberi szolidaritás, a tanulás, a tudás, a munka, az ember tisztelete, a közösségi értékek előnye a személyes érdekekkel szemben. Ahogy felnőttem, láttam, hogy ezek a normák enyhén szólva nem minden tekintetben csengenek össze a társadalom hétköznapi moráljával, ami aztán óriási szorongást okozott, és sokáig még a az élethez szükséges vagányságot is kiirtotta belőlem. Sok hátrányát látom ma is, hogy - ahogy sokan noszogatnak - nem vagyok eléggé „életrevaló”, de ez az értékrend legalább tartást, biztos támpontokat és belső nyugalmat ad számomra, ami csak nagyon keveseknek adatik meg manapság. Többek között ezért nem megyek vissza a képernyőre sem, mert ott nem látom azokat a normákat, amiket a magam számára kötelezőnek tartok.
Nem akar ön lenni a norma?
Egyrészt nem szeretnék. Másrészt szerencsére ez nem is úgy működik, hogy valaki kinevezi magát normának. Már az is elég gondot okozott számomra, nehogy a gyerekeimre is átvigyem a szorongásaimat, amit a szigorú normakövetelő szüleink ragasztottak ránk.
A Világképben sok szó esik a hagyományos és a 21. századi életmód közötti „áthághatatlannak tűnő szakadékról”. Hogyan lehetne harmóniát teremteni a régi és az új világ között?
Mindig az átmeneteket tartottam a legizgalmasabbnak, ám ezekkel az időszakokkal csak akkor foglalkozunk, ha válsághelyzet állt elő. Pedig az átmenetbe még belenyúlik a múlt, de már felsejlik a jövő, és az esély arra, hogy különböző irányokba induljunk el. A vallások válságának is az a problémája, hogy nem tudták kidolgozni az átmenetet a modern korba. A világ jelentős része ezzel küzd: egyrészt nem akarja elveszíteni a hagyományait, mert úgy érzi azzal az önbecsülését veszítené el, másrészt nem tud kötődni az újhoz sem, mert attól meg fél. Amikor hagyományos kultúrákban jártam, például a wayana indiánoknál Amazóniában, kiderült, hogy számukra is az jelentette a legnagyobb konfliktust, hogy ha elszakították őket a tradícióktól, azzal nyomorba taszították őket, mert elveszítették az önbecsülésüket, miközben a kulturális különbségek miatt beilleszkedni sem tudtak a modernizálódott közösségekbe. Ha viszont megmaradtak a tradícióiknál, akkor a környező világ darálta be őket. És ez így zajlik sokfelé a világban. Magyarországon is tudnék mutatni hasonló problémákkal küszködő területeket.
Nehéz elfogadni, hogy az átmenet nem pár hétig, hónapig, évig tart.
A társadalmi, gazdasági, kulturális átmenetek kidolgozása szerintem glóbuszunk egyik legizgalmasabb kérdése. Ha fiatal lennék, erre vetném rá magam. Láttam egyszer egy graffitit, valahogy úgy szólt, hogy muszáj mindjárt a megoldást, nem lehetne kicsit a problémát is élvezni? Meg kellene tanulni élvezni a problémákat, mert még sokáig együtt kell élnünk velük. Örülnünk kellene, hogy ilyen hallatlanul izgalmas korban élünk. Nem félni és szorongani kellene tőle, mert az emberi gondolkodást mindig a problémák vitték előre. Mindig akkor születnek a legnagyobb gondolatok, amikor paradigmaváltás előtt állunk. Folyton minősítünk, embereket, politikai irányzatokat, bármit, ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni a mozgatórugókat. A pozitív pszichológia egyik sokat idézett elmélete szerint van rögzült és van fejlődő személyiség. Át kellene lépnünk valahogy a rögzültből a fejlődőbe, és örülni a változásnak.
A jövőt illetően mennyire optimista?
Keresem a fogódzókat, amik arra mutatnak, hogy vannak megoldások. Abban már nem vagyok biztos, hogy az emberiség időben felismeri azokat. Az elfogulatlanság nagyon fontos lenne, és az is, hogy az ember próbálja levetkőzni azokat a tulajdonságait, amelyek neki is ártanak. A gyűlölet elsősorban nem annak árt, akit gyűlölnek, hanem annak, aki gyűlöl. Minden vallás és minden polgári társadalom tudja ezt, csak mi elfelejtettük. A világnak egyetlen esélye van: az együttműködés. És az sem olyan nagy tragédia, ha világ szerencsésebb fele segít azon a felén, amelyik most bajba jutott. Egyszer visszakapjuk.
