Általános cikkek c_ 2008 scolar walser

Nem rém rendes család

florescu | 2008. augusztus 28. |

C
Robert Walser: A Tanner testvérek, ford.: Nádori Lídia, Scolar, Budapest, 2008, 304 oldal, 2950 Ft 

Általában nem vág földhöz, ha egy regény tartalmát adott esetben két mondatban össze lehet foglalni, de olyannal még nem találkoztam, hogy (emellett) egy egész garnitúrányi szereplő képtelen lenne a normális kommunikációra. A Tannerek és az őt körülvevő furcsa népség bizony monológokban tudja csak összefoglalni legtöbbször abszolút érdektelen mondanivalóját. Vegyünk ehhez az egészhez egy kissé megfoghatatlan kontextust, középpontban Simonnal, aki mellett Biberach nyugodtan elbújhat egy középkori söntés pottyantós rötyijének legmélyére. Ritterkedő főhősünk nagy nehezen mindig rászánja magát, hogy elszegődjön inasnak, írnoknak, de semmit sem bír olyan sokáig. Szó nélkül elhúz a rákba vagy a főnök arcába vágja az itatóspapírt, hogy aztán kis idő múltán rájöjjön, minden alsója vonalkódos, piálni sincs pénze, ezért dógzani kéne menni újra. És újra.

Hát persze, valahol szimpatikus gyerek ez a Simon, megkapó örökös szabadságvágya, és néha teljesen jogosan ordít bele öt centiről felettese képébe. Ilyen korban talán ezt is kell tenni, mindenkinek jól jön egy kis élettapasztalat, gyorstalpaló emberismeretből, ráadásul a főhős kommunikációs kompetenciája még klappolna is ehhez az állandó sürgés-forgáshoz. Megnyerő, lebilincselő (nők szemében csábító) modorú ha kell, a legszörnyűbb következményeket figyelmen kívül hagyva őszinte, stb. Négy tesóval talán nem is lenne nagy baj (ejnye-bejnye, pénzecske, tasli), de hát a jelen felhozatal írtó gáz: a legidősebb báty egy paragép filosz, aki eltékozolt fiatalsága miatt busong (Simon többnyire leordítja a fejét), Kaspar festőművész, egy-az-egyben Simon, csak öccsénél többet blázolt, ezért viselkedése durvább amplitúdójú. A harmadik fiútesó egy gumiszobában csücsül, a nővér pedig három kellemes hónap után unt rá a fiúra, de tegyük hozzá, hogy már ő is elvágyott. Az azért szép, hogy a nagy-nagy regényösszegző monológban Simon szar alaknak definiálva magát családja összes averzióját az egekig magasztalja. Bravó!

A regénynek egy ideig jól állt ez a megfoghatatlan attitűd. A nem titkoltan önéletrajzi elemekkel tűzdelt szövegben Walser a tér és az idő konkrét paramétereinek megadása nélkül kalauzolgatja analizátor főhősét. Simon mindent megfigyel, a tájat, az embereket, olvas a viselkedésből, lesi a pillantásokat, és fülel a hangerőre. Mindent megokol és megmagyaráz, igazságérzete gyakran bajba is keveri, de ő egy vállrándítással továbbáll. A további szereplők (Rosa, a ledér lyányka, Klara, az angyali szépség, vagy egyik munkaadója, a gyermekét féltő anyuka) szellemekként tűnnek (f)el, bizonyos cselekedetek indítékait, motivációit csak leshetjük, de valójában ebben állhat a koncepció.

Ez a – jobb híján – impresszionista, légies stílus azonban gyorsan kimeríti magát. A regény felénél egyszerűen elkezdett nem érdekelni, hogy milyen örömök és csalódások várnak a főhősre. Nem lepődtem meg, hogy a fontosabb arcok még utoljára megmutatkoznak (mint egy haláltáncban), és monologizálnak egyet, ha már így adódott. A kor munkái közül engem leginkább Rilke Malte Laurids Briggé-jére emlékeztetett az egész, de a töredékes (és regénynek csak túlzással nevezhető) szöveg sötétebb tónusa jóval inkább lekötött. Cselekmény ott sem volt, de azt hiszem, ez a szempont teljesen elhanyagolható. A Tanner testvérek olyannyira álomszerű, hogy néha már hihetetlen – megdöbbenve olvastam Simon összegzését, amit alig a második iksz után adott elő. Nem dőltem be. Ha már testvérek, akkor inkább a Karamazovok vagy Mario és Luigi.