B+
Keith Richards: Élet, Cartaphilus Könyvkiadó, 620 oldal, 3990 Ft.
Pokoli nehéz megőrizni a lelkes, megszállottságig elszánt zeneimádó kezdeti ideáit és álmait, ha valakinek minden elérhető, ami vágyható, de törvényileg vagy társadalmilag tilos. Mégis megdöbbentő, milyen sokan végezték szétpukkant szívű drogosként, beképzelt és a valósággal kapcsolatot vesztett önimádó celebként, Guitar Hero-hősként vagy valóságshow főszereplőjeként, és milyen kevesen tudtak csak időben lefékezni, hogy őszinték maradhassanak ahhoz, amiért először színpadra álltak valami eldugott kocsmában, ismeretlen közönség előtt, hogy megpróbálják átadni nekik a tüzet, ami bennük lobog.
És ez az a lassanként világossá váló, bár már az előszóban elárult értékes titok, amiben különbözik Keith élete a hasonlókétól: voltak nők (lesz róluk szó), voltak drogok (lesz róluk szó) és voltak balhék (azokról is lesz szó, mert nem lehet, hogy ne legyen), de a legnagyobb hangsúly mégis a zenére, az alkotásra kerül az emlékek felidézése során. Keith pedig érezhetően és leplezetlenül jobban szeret az „open G” gitárhangolás előnyeiről, egy nehezen sarokba szorított és meghódított riffről vagy egy kastély pincéjében való hangfelvétel nehézségeiről mesélni, mint – az emberek képzeletét persze kétségkívül könnyebben felgyújtó – bulvártémákról.
Közhely talán, de azt mondják, az érzi át igazán a bluest, aki átment néhány nehéz időn. Nos, Keith-nek aztán kijutott mindenből. Az 50-es években felnőni Nagy-Britanniában – ne szépítsünk, ő sem teszi – hatalmas szívás volt. Gyermekkorát egy háború által szétzilált, gazdaságilag és közhangulatilag is megroggyant országban töltötte, tele a bombázások romjaival és olyan régi, fel-felparázsló belső feszültségekkel. De a gyermek Keith számára talán az éhezés és az élelmiszerjegyekkel való vásárlás korlátja volt a legmegrázóbb, különös tekintettel a savanyú cukorkák hiányára.
A könyv remekül elkapott „in medias res” indítása után (egy Stones balhé az Egyesült Államokból, drogproblémával, illetve inkább rendőrség-problémával, ahogy Keith mondaná) felidézi az osztálytársak veréseit is, és a környező erdőkben kóborló, a harcolásba belebolondult veteránokat, akiket kerülni kellett a fiúk általános iskolás korában kötelezőnek számító kalandozásai közben. Aztán eljött a pillanat, mikor az ifjú Keith beszélgetésbe elegyedett a bluesról rég nem látott gyerekkori ismerősével, Mick Jaggerrel egy vonaton, és a részletesen lefestett kezdeti szárnypróbálgatások után (melyeket „Keef” utánozhatatlanul kusza és lusta stílusában megírt leveleiből és naplójából ismerhetünk meg) lassanként összeáll az elkövetkező évtizedekben fáradhatatlanul alkotó banda.
A kíváncsi olvasó persze folyton a mai sztárcsináló műsorokból megszokott nagy áttörés pillanatára vár, amikor az emberközeli hősök, a tojáshéjat lerázva hátsójukról, elérhetetlen ikonokká nemesednek. És persze ilyen pillanat nincs, csak veszteséges meg nullszaldós koncertek sora, gyakorlás éjjel-nappal, nyomorgás és álmodozás évekig.
Annak ellenére, hogy a forrongó 60-as évek, a fekete gyökerű blues őszinteségére és lobogó tüzére éhes Európa, a társadalmi változások nagyon is jól megágyaztak a zenei pályára áhítozó fiataloknak (lásd később Keith töprengését arról, hogy mi is dolgozhatott a sikító, bugyidobáló lányokban, és hogy mennyire rettegtek tőlük a hirtelen kitörő hormonjaik céltáblájára kerülő híres zenészek), mégis kellett egyvalami, mielőtt a lábaik elé vetette volna magát a világ, és az nem volt más, mint évek hosszán tartó non-stop gyakorlás. Hiába, a jó öreg vér és veríték nélkül még a 20. században sem adtak világhírt.
A dolgok aztán picit ködössé válnak itt olvasói szemmel, és Keith növekvő mértékű drogfogyasztásán meg a banda életének sűrűsödésén túl ebben az is szerepet játszik, hogy a könyv igen kevéssé (gyakorlatilag a fejezeteket összefoglaló, Verne "amelyben hősünk..." felütéseit idéző szövegeken túl egyáltalán nem) strukturált. Kihagyásokkal és ugrásokkal követik egymást az alig szépített turné-leírások, a rendőrökkel való összetűzések és más jogi perpatvarok.
Ezek közé tartozik egyik legnagyobb botrányuk a rockzenészek örök mumusával, az adózással kapcsolatban, amely miatt el kellett hagyniuk Angliát, hogy száműzetésben vegyék fel a rocktörténelem egyik legnagyszerűbb albumát, az Exile On Main Street-et, de felbukkannak zűrös magánügyeik és barátnő-cseréik is, meg az egészségügyi problémáik és minden más, ami szembejöhet az úton, beleértve a hírhedt altamonti koncertet, amely az egyik legnagyobb szög volt a hippikorszak koporsójába.
A rock'n'roll sztárok hullámvasút-életmódját kétségkívül jól átadja a csapongó mesélői stílus, azt azonban annál nehezebbé teszi, hogy fejünkben valamiféle átlátható szerkezetté kovácsoljuk a ránk zúdított információkat. Ráadásul se tartalomjegyzék nincs a könyvhöz kigyűjtött összefoglalókkal, se tárgymutató (előbbi az angol eredetiben sem szerepel, utóbbi azonban csak a magyar kiadásból hiányzik, pedig a maga több mint 10 oldalas hosszával igencsak hasznos lett volna). Így az egyes epizódok visszakereshetősége igen nehézkes, márpedig ezt a könyvet többször is érdemes végigolvasni, akár a technikai szintű gitáros tanácsokért, akár Keith kedvenc receptjéért, akár halálosan laza és szellemes beszólásaiért (vitathatatlanul ő a rockvilág egyik legtehetségesebb idézet-gyárosa). A fordítás viszont kifejezetten igényes, a szükséges helyeken még lábjegyzetekkel is ellátták, ahogy illik.
Több kiadó is nagyon színvonalas életrajzi könyveket jelentetett meg itthon az utóbbi években, Keith Életével ráadásul egészen naprakészek is vagyunk mi magyarok. Választék tehát van bőven, már csak ezért sem fogom azt mondani, hogy a Stones és a rockzene rajongóinak kötelező vétel (vagy kölcsönzés) a kötet - ez túlzás lenne, ők már úgyis olvasták. Ezért maradjunk annyiban, hogy az Élet mindenkinek kötelező, aki bármilyen mértékű vonzalmat is érez a 20. század könnyűzenéje iránt. Mert a gyökerektől, a gyomnövényként növekedni kezdő és végül az egész színpadot elfoglaló fekete zenétől a brit blues-rock robbanáson, az úttörő bandák feltörésén és a modern drogkultúra szubjektív történelmén át a sztárkultusz kiteljesedéséig és a mai gitáralapú popzenéig rengeteg fontos tény rejtőzik Keith emlékeinek kusza halmazában – és így a könyvben is.
