D-
Király Levente: Nincs arany közép Magvető kiadó, Budapest, 2007. 1990-Ft
A Magvető kiadó tavaszi/nyáreleji kínálatának számomra legérdekesebb darabjai Győrffy Ákos és Király Levente kötetei voltak. Vártam őket, kíváncsi voltam, mivel „debütál” a két fiatal szerző a kanonizálódás kérdésében vízválasztónak tartott, „nagy” kiadónál. Évek óta beszéltünk róla, milyen jó lenne, ha nyitna a Magvető a fiatalok felé, és most végre megtörtént. Így vártam, és így vállaltam el, hogy írok Király Levente könyvéről.
Az ő nevét, azt hiszem, legtöbben Így irtok én című irodalmi paródia-kötete után jegyezték meg – nem véletlenül. Arról ugyanis túlzás nélkül állítható, hogy brilliáns darabokkal van teleszórva (több sora szállóigévé vált). Néhány éve olvastam – bár arra már nem emlékszem, milyennek képzeltem el Király „komoly”, saját verseit, de ha valaki azután veszi a kezébe a Nincs arany középet, csalódni fog. Hogy mekkorát, azt mindenki magának döntse el – én, ismerve azóta más kötetét is, nagyot csalódtam.
A Nincs arany közép a kiadóhoz méltó kiállítású, igényesen gondozott kötet. Ha jól számolom 51 vers, öt ciklusra osztva, egy nyitóverssel. A szakterminológia szerint: minimalista költészet.
Sokszor olvastam ezt a könyvet, de nem tudok mondani egyetlen egy igazán sikerült verset sem belőle. Nincs mit fölmutatni – ezt többek között onnan tudom, hogy erőfeszítés emlékeznem rájuk, hamarosan el fogom felejteni őket. Sorok ragadtak meg, vagy hangulatok, de összességében semmi. A jól láthatóan tudatos, minimalizáló törekvés önmagát számolta fel. Ezek a versek persze nem abban az értelemben felejthetőek, ahogy a hétköznapokban minősítünk valamit annak. Ezek ilyenre vannak direkt megírva. Egysíkú, kockázatvállalás-mentes prózaversek. Urambocsá: unalmasak. Én komolyan hiszem viszont, hogy ez azért nem egyenlő a minimalizmussal. Megtisztítható a költői nyelv a pátosztól vagy bármilyen eszköztől, dísztől, satöbbi, de ettől még valamitől érdekes kellene legyen a szöveg. Ad absurdum: élvezhető. Megjegyezhető. Ilyesmik. Különben joggal merül fel a kérdés: miért olvassam el? Erre én, a Nincs arany közép esetében, nem tudok válaszolni.
Nem lenne elegáns most ellenpéldaként felhozni a másik tavaszi Magvető-kötetet, Győrffy Ákosét, és ide nem illő volna azt mondani, hogy „de az Így irtok én azért még…”. Akkor viszont csak ez marad. Hogy nem jó, mert míg olvastam, untatott, nyomot pedig nemigen hagyott bennem. A Samantha Fox című igen, csak ez kicsit kevés.
