Általános cikkek napkút karaffa_gyula

Karaffa Gyula: Csunnyamesék - részlet

Könyves Magazin | 2009. október 09. |

Karaffa Gyula: Csunnyamesék, 152 oldal, 2000 Ft
(A könyv a szerző magánkiadásában jelent meg, érdeklődni a karaffagye@gmail.com címen lehet)

 

Előszó a Csunnyamesékhez

Mihail Mihajlovič Bahtyin a XVI. századi Franciaországban élt François Rabelais művészetével kapcsolatosan elemzi a középkor és a reneszánsz népi nevetéskultúráját, amely Karaffa Gyula Csunnyamesék című kötete értelmezésénél is segítségünkre lehet, hiszen – miképpen Rabelais írásai – Karaffa meséi is irodalmi kánonokon és normákon kívül esnek, radikálisan népiesek, a népi kultúra több évezredes fejlődésébe ágyazottak. Ugyanakkor Bahtyin a középkor nyelvi alkotásai, komikus irodalma jellemzőinek számbavételénél a mesével nem számol. Ennek egyik oka az, hogy az általa vizsgált időszakot követően több mint két évszázadnak kell eltelnie, hogy a népmese a társadalom gazdasági és szellemi elitje érdeklődésének homlokterébe kerüljön, a másik, hogy az élet anyagi–testi vonatkozásait groteszk realizmussal ábrázoló mesék érdemi gyűjtése-feldolgozása-publikálása csak a XX. század második felében kezdődött el. Bahtyin alapvetően a középkori nagyvárosok – akár az év egynegyedét is kitöltő – karneváli életét tárja elénk, amelyben „a test, az evés-ivás, az ürítés, a nemi élet képeinek” funkciója van: legalizálása a karikírozatlan valóságnak. A Csunnyamesék a vidéki lét „karneváljának” megjelenítése. Nyelvezetében leghangsúlyosabban erdélyi dialektusok szólalnak meg, de a szerző szülőföldje, a nyírségi, és választott otthona, a nógrádi nép ízes beszéde is hallható a sorok között.
Karaffa Gyula nem első ízben él a mese, az elmesélés eszköztárával. 2007-ben megjelent Épphogy csak beszólok... című szólásmagyarázó meséivel már elsajátított egy archaikus beszédmódot, s jelen kötetében is ezt műveli, finomítja-árnyalja tovább. Ezúttal a nemiséggel kapcsolatos szóvicceink, szólásaink történetekké kerekítésére vállalkozik. Bahtyini értelemben „lefokoz”, földre szállít, testi adottságokat fölnagyít, az események mozgatójává tesz, mintegy profanizál, azaz titoktalanít (demisztifikál). Nem káromol, csak kimond, kibeszél. Talán még mítoszt is teremt. A falun élő ember hétköznapjainak mítoszát. Egy jellegzetesen magyar népi, azaz populáris mítoszt. Meséi valóságelemeivel hitelesít. Pajzán humorával egyszerre szórakoztat és beavat. A termékenységet középpontba állító, azt szakralizáló hetvenhét történetet eszközként használja a nevetéskultúránk irodalmi megelevenítéséhez. Föltár és fölmagasztosít, a testiség dimenzióit nyitja meg. Szöveghorizontján az élet, a férfi–nő viszony alapkérdései fogalmazódnak meg és át. Archaikus, dialektusokat kombináló nyelvezetével eltereli arról figyelmünket, hogy ezeknek a meséknek csak az alapjuk forog közszájon, mintázatukat a meglévőbe történő „karaffai” beíródás leleménye adja. Karneváli világ kerekedik ekképp elénk, melyben csalnak és csalatnak, és a vágy, a vágyakozás minden akadályt legyőz.
Almási Miklós Anti-esztétika című kötetében úgy fogalmaz: „a populáris mítoszok csupán vázai a mesének. A mese mindig más ruhát ad az őt hordozó mítoszra [...]. De amíg a művészet kilép a köznapi konstrukciókból, leleplezi annak hazugságait, addig a populáris képvilág nem aggályoskodik, hanem lakályossá teszi ezt az otthont” (Almási 1992: 99). Miképp Rabelais művészete esetén az értelmezés hagyományos eszközeivel történő vizsgálat a népi/populáris gyökerekre összpontosít, s megfeledkezik annak kulturális jelentőségéről, kultúrába ágyazottságáról, mennyiben eleven része keletkezésbéli korának, a Csunnyamesék is az elsődleges olvasatok mentén könnyű prédájává válhat a kritikának, hiszen lakályos otthont teremt a történetek befogadójának, s ezzel mintegy kiközösíti művét a kanonizált művészet univerzumából.
Karaffa Gyula kvázi a nép fiaként, a nép nyelvén szól. Almási Miklós populárissal kapcsolatos észrevétele – ha általánosító, negatív előjelében nem is mindig helytálló – mindenképp pontos megfigyelés, hiszen a Csunnyamesék „élvezhetőségét [is] két tényező biztosítja: az egyik, hogy »titokban« visszautal a köznapi tapasztalatokra [...]; a másik, hogy bennük a befogadó saját vágyait látja testet ölteni” (Almási 1992: 100). Azon kijelentését is elfogadhatjuk, hogy „a populáris mese [...] a normálélet elvarázsolt metaforája” (Almási 1992: 100); „a befogadót a mese sokfélesége vonzza. Azt keresi, ami a magasművészetekből eltűnt” (Almási 1992: 102).
A XX. század folyamán újra és újra terítékre kerülő téma a művészet elidegenedése, ami napjaink közbeszédében is tovább gyűrűzik. Az elmúlt évtizedekben a saját farkába harapó kígyó antik motívuma mintegy a kortárs művészet metaforájává vált. Ha Karaffa Gyula meséi révén ez a kígyó kiegyenesedik, elindul, befogadókra talál és megtermékenyít, nem tudok mást mondani, mint Isten éltesse Karaffa Gyulát, s adjon még számára sok mesét!

Handó Péter (A Palócföld folyóirat szerkesztője)

Részletek:

 

Nótaszó…


Vót eccer egy tanya, s azon éldegélt apóka anyókával. Igen csendes, megfontolt ember vót ez az apó, e mindent csak lassan szépen, csendessen tett, akármit es csányt. Csendessen trágyázott, halkan étetett, még halkabban kapált, kaszált, oszt mán soká es élt, s ha így marad, s száz esztendőt megél, akkor biza nagyon hosszú élete lészen néki! Ez az igasság!
No, eccer kinn jártak a határba anyókával, valami munkát végeztek a főggyükön. Hajják ám, hogy valahunnan, arrul az erdő felől nótaszó kerekedik feléjük, de az es olyan szép lassú vót, olyan igenyös, olyan teccős, olyan nékik való csendességes, hogyaszonygya:

Este a fonóba jártam,
ottan szép lejánt tanáltam,
szép lejánnak gyönge karja
az vitt éngem kárhozatba.

No, hallgassák, hallgassák a nótát, de mán csak kíváncsiak vótak, honnan ered, hát utánnanéztek. Hát hajják, mit es láttak! A bokrok ajján egy csóré legény fekütt egy csóré lejányon, oszt az danolt, oszt a ritmusra húzta-nyomta, húzta-nyomta. Fűrészeltek, no.
Teccett az anyókának amit látott, no, apjuk, próbájjuk csak münk es ki eztet a mókát, monta. Hát letették a kapát, oszt ük es bébuttak egy bokor alá, oszt bé es tette az apó, mer még tehetős vót a köpcije. No, bétette, oszt kezdi ű es a fűrészelést

Este a fonóba jártam,
ottan szép lejánt tanáltam,
szép lejánnak gyönge karja
az vitt éngem kárhozatba.

Hát ahogy fűrészel, mán az anyóka meglevesedett, kívánta vóna a kutyakocogót, hát reászólt az apóra:
-Te, papa, nem lehetne inkább aztat énekelni, hogy kispilisi faluvégen folyik el a kanális?
No, mivel az apó es ott tartott mán, hát biza reácsörditett erre az új nótára, oszt úgy elfűrészelték magikat, hogy aznap mán egy métert se kapáltak többet!
No, lássák, néha bizony elég egy időbe hallott nótaszó, hogy felizzon a parázs a lélekbe! Hát legyenek magik es nótázók gyakrabban!


Kinek lyuk vót a tenyerin…

 

Vót eccer egy falu, s annak egy korcsmája. Járogattak ide az emberek, ahogy illik vidéken, oszt iszogattak es serényen, ahogy illik a korcsmába. Oszt mikor mán iszogattak, biza előkerült a kivagyiság, meg az okosság itt es, ott es. Egyik okosabb vót, mint a másik. No, vót közöttük egy csendessebb ember, a csak hallgatta üköt a sarokbul, s jól szórakozott a katonatörténeteken, meg a nagyotmondásokon. Járt az ital mellé ez es a korcsmába, csak éppeg ezér egyetlen kanyit se kért el a korcsmáros. Nem es kérhetett, merhogy a söre az kifogyott gyakorta, de a történetek az emberek szájárul sohase! Olyan még nem vót ezen a búvalbaszott világon!
No, fogyott a pályinka, fogyott a sör, megerettek a nyelvek ma es, hát kezdődött a műsor:
-Hát hajják, én láttam eccer egy orvost, az ollyan ügyessen dógozott, hogy mikor levágta a vonat egy legénnek a lábát, az visszavarrta, s máma mán az a legén a legjobb futballista a környéken. - kezdte az egyik nagyivó.
-A mind semmi! Nálunk az egyik embernek a fejit vette le a kasza a szénásszekér tetejirül kilógva, oszt bévitték az orvosunkho, oszt az úgy reavarrta megent azt a fejet, hogy máma mán az az ember a sakkbajnok a környéken!
No, hallgatta a mi emberünk a sarokbul a nagyotmondást, gondolta, mostazeccer jól kibaszik vélük, megtréfálja az atyafiakat.
-Hát hajják, e mind semmi! Merhogy én vagyok a legjobb orvos a környéken! Hajják, az én tenyeremen egy órája még egy nagy lyuk vót, s mosmeg semmi de semmi. Meggyógyittottam magam. Lássák? - s felemelte a kezit feléjük.
-Máncsak eztet nem hisszük, hajjakend! Bolondiccson mást, ne minket hajja!
-Nem hiszik? Hát jöjjenek közelébb s nézzék meg saját szemükvel. S ha még akkor se hinnék… hát szagujják csak meg kentek, az orruknak csakcsak hinni fognak!
Odamentek hát s megbüzölték a tenyerit neki, s biza annak olyan pinaszaga vót, menten felhorgatt bennük az indulat. No, jót kacagtak a lyukas tenyerű emberen, s bár reá lettek szedve, azért kívánták igenyöst, hogy nékik es ilyen lyuk nőjön a tenyerikbe! Hát haza es szalatt valamennyi menten a feleségihe, szeretőjihe. Hogy oszt ottan mi vót, aztat én mán nem tudom, de nem es kell aztat firtatni. Vissza es gyüttek később a korcsmába mindahányan, s azóta es ott iszogatnak békével. De mán mindnek lyukas vót a tenyere!

 

Ott megy be…

Vót eccer egy fijatal pár. Hogy mikor s hogyan gyöttek öszve nem tudom, merhogy a lejány eszes vót, s ügyes vót, meg szép es vót, a legény meg afféle bamba jószág vót, a téj es megalutt a szájába, mielőtt lenyelte vóna. No, mégescsak egymásba bolondútak, oszt ha mán így esett, öszve es házasottak.
Elgyött a nászéccaka, bébuttak hát a vetett ágyba a dunyha alá, de ahogy bébuttak, az újember mán fújta es a kását. Elalutt, na! Nem erre számított az újasszony, hallott a mán a barátnéktul ezt es, azt es, hogy mi szokott történleni a nászáccakákon, meghogy mér es van az a kis repedés a lába közibe. De azt es hallotta, hogy a legényeknek más van ott, s hogy a kettő milyen jól öszvepászol. No, eztet akarta kipróbálni, ha mán öszveatta űköt a pap.
Gondolkodik az újasszony, mán mostan mi legyen, hogy vonnya magára az ura figyelmit, ha mán ilyen bamba, hogy elalszik a nászéccakáján, hát hozzászólott emigyen:
-Te, Józsi, maj’ meg vesz az isten hidege!
No, felrettent az újember erre, de csak álmos vót továbbra es, hát aszongya:
-Takarózz bé, ott a nagybunda a sutba! –oszt alutt tovább édesdeden.
Ette a méreg az újasszonyt, s esment keltegette az urát.
-Te, Józsikám, mán bétakaróztam, de még mindég fázok, gyere csak, oszt feküggy rám, melegiccs egykicsit!
Úgy es lett, de ahogy reáfekütt az asszonyra az ura, mán esment csak a kását futta a bambája.
Mit csinájjon, mán mit es tegyen az asszony, hogy egyértelmű legyen az akarattya, hát esment felkeltette az urát s mongya néki:
-Te, Józsikám, a lábom között van egy kis lyuk!
-Na látod Piroskám, meg es van a hiba! Tedd csak reá a tenyeredet, mer ottan megy bé a hideg beléd azon a kis lyukon! –válaszolta az újember, s mánes alutt tovább.
No, ezen az éccakán biza szüzen maratt az újasszony, de ügyes vót a, másnap este reávezette az ű bamba urát, hogy mire es való az a kis lyuk a lába között. Olyan sikerrel reávezette, hajják, hogy mán óta vagy hat pulyát es nevelnek!
Így van e lássák, mindent meg kell tanúni, sénki se gyün ki az annyábul készen!