Kanehara Hitomi: Önregény Magvető, Budapest, 2010
Rint, a fiatal és sikeres szerzőt 22 évesen kérik fel arra, hogy írjon egy ,,önregényt". Ez a könyv azután egyszerre lesz hazug és igaz, akárcsak az emlékezés vagy maga az emberi nyelv.
Rin élete nihil, a férje - ahogy általában a férfiak - szerinte folyton becsapja, az újságírók, a kiadója és a környezetében lévő emberek pedig egyre csak olyasmiket várnak el tőle, amiket ő nem akar - pontosabban ő mindent és semmit sem akar egyszerre. Mert Rin hisztis és még a saját hisztériája is bosszantja. Az állandó többértelműségek és bizonytalanságok miatt azt kívánja, hogy bárcsak elpusztulna a világ, vagy legalább ő maga.
Az Önregény visszafelé halad az időben, 22 éves korától 15 éves koráig. Rin élete a lelketlen szex és a kusza gondolatok harca, csupa olyan ember fojtásában, akik ugyanúgy saját félelmeik rabszolgái. Közben pedig mániákusan ízekre szed mindent, perverz aktusoktól a szerelmes félreértésekig, mialatt ő maga hullik darabokra.
Kanehara ebben a provokatív regényében továbbviszi azt a senkiével össze nem téveszthető hangot, amely a Pirszinget a kígyónak (2003) című műve megjelenésekor világhírűvé tette és meghozta számára Japán legnagyobb szépirodalmi elismerését, az Akutagava-díjat.
Egészen biztosan altatót tettek a boromba! Amíg én aludtam, az a stewardess megkörnyékezte a férjemet, aztán hátrahívta a mosdókhoz!… Vagyis ezek szerint a férjem azért indult a mosdó felé, hogy a nővel találkozzon!… Mindennek vége. Ez maga a halál. Nincs tovább, az életemnek vége! Hogyan is képzelhetném el nélküle? Ha csak egyszer félrelépne, soha többé nem lehetnénk boldogok együtt. Ugyanakkor nem volna erőm hozzá, hogy elváljak tőle, vagy hogy a bíróságra járjak, így hát miután végigmentem a földi poklok összes bugyrán, nem maradna más út számomra, csakis az öngyilkosság. De még ha valahogy túl is élném az eleven kárhozat kínjait, és minden erőmmel arra törekednék, hogy elváljak tőle és másik férfit találjak, azok után, hogy ő így elárult engem, soha többé nem tudnék megbízni a férfiakban. Egész életemre megnyomorítana! Hiszen még sosem bíztam meg ennyire férfiban, mint őbenne. Azzal, hogy megismertem, végre megtudtam, mit is jelent igazán szeretni valakit. Az addigi szerelmeket voltaképpen nem is hívhatnám szerelmeknek, inkább férfi és nő között létrejött, merőben primitív párzási aktusoknak. De aztán találkoztam ővele, és életemben először megízleltem, hogy milyen az emberhez méltó, igazi szerelem. Megőrjít a gondolat, hogy ezt a boldogságot végül egy stewardess rombolja le! Fohászkodtam, hogy a gépünk zuhanjon le. Azóta biztosan odaért a mosdókhoz. Talán már hozzá is ért a stewardesshez, aki ott várt rá. Talán megfogta a kezét. Az én férjem keze ahhoz a nőhöz ért?! Istenem, meg akarok halni! A puszta gondolatra is feláll a szőr a hátamon! Egész testemben reszketek a dühtől. Miért kell ilyen helyzetbe kerülnöm? Miért, ez olyan megalázó! Miért, hisz annyira szeretem őt! Annyira imádom őt! Minden vágyam az, hogy mindig vele lehessek, hogyan juthat mégis eszébe, hogy egy ilyen nővel hetyegjen; ez kegyetlenség, kegyetlenség! Hisz pont az imént mondta, hogy mindig velem marad, hogy tehetett ilyet?! Arra vágytam, hogy mindig vele maradhassak. Miatta szakítottam az akkori barátommal, és miatta szakítottam meg a kapcsolatot az exeimmel és a fiú barátaimmal is. Csakis ő létezett számomra, ő volt az egyetlen ember a világon. Tényleg! Egyedül ő értette azt a nyelvet, amit beszélek. Én és a barátaim, a családom, a munkatársaim, mind japánok vagyunk, ugyanazt a japánt beszéljük, mégsem akadt olyan, akivel jól megértettük volna egymást. Ha valakivel beszélgettem, az mindig félreértést szült, az ellenségeskedés csak erősödött, és veszekedés lett a vége. Talán a beszédkészségemmel van probléma, talán a felfogásom túl gyenge, mindenesetre senkivel sem találom meg a közös hangot. Én legalábbis így gondoltam. Ő viszont teljesen más volt. Ő tökéletesen értette a szavaimat, és minél többet beszélgettem vele, annál inkább éreztem, hogy teljes összhangba kerülök vele, mint ahogy még senkivel azelőtt. Végre találkoztam egy velem azonos lénnyel. Egy természeti kincs, fajtájának utolsó, fennmaradt példánya, először találkozott egy másik egyeddel ugyanabból a fajtából. Nem gondolhattam hát másra, mint hogy vele maradok. Természetesen összeházasodtunk, és én arra készültem, hogy testemet-lelkemet csakis neki szentelem. Néha persze nyaggattam olyasmikkel, hogy mindig vele akarok maradni, vagy hogy szeretném, ha egyetlen pillanatra sem hagyna magamra. Ám mindez csupán szerelmem bizonyítéka volt, annak bizonyítéka, hogy képtelen vagyok mást szeretni vagy mással bármilyen kapcsolatot létesíteni. Soha senkivel sem tudtam igazán megértetni magam, és végre felbukkant valaki, akivel mindez sikerült.
Természetesnek tűnt hát, hogy vele akarok maradni. Erre ő most holmi stewardesszel találkozik! Talán visszajön hozzám. Ám még ha így is lesz, valamit akkor is otthagy nála. Valamit, ami feltétlen szükséges ahhoz, hogy egymást szeressük… A szemem könnybe lábad, úgy érzem, mindjárt bőgni fogok. Nem szabad! Nem szabad, nem szabad! Most nem szabad sírnom! Szeretném, ha őszintén bevallana mindent. Ha megcsalt, és tényleg összeállt azzal a nővel, azt akarom, hogy őszintén elmondja. De ha látja, hogy bőgök, arra fog gondolni, hogy nem akar megbántani, és akkor talán nem derül ki az igazság. Komoly arccal, felnőtt nőként kell megkérdeznem tőle, hogy mit csinált. Úgy talán őszinte lesz hozzám, és mindent elmond. Hiszen tudja jól, hogy olyan nő vagyok, aki gyűlöli a hazugságot. Semmi vész. Ha őszintén bevallja, hogy félrelépett, mosolyogva fogok elbúcsúzni tőle. Semmi vész! Túlélem! Nem fogok cirkuszolni. Megleszek. Kicsit talán sírok majd, és biztos magamba zuhanok. De túlélem. Még ha ki is derül, hogy megcsalt, nem fogok belehalni. De, talán mégis. Talán belepusz16 tulok. De előtte akkor sem akarok gyengének mutatkozni, inkább mosollyal az arcomon szakítok vele. Semmi baj, csak mondd el! Nem foglak hibáztatni, nem kapom fel a vizet. Sírni sem fogok. Csak mondd el az igazat! A válási papírokat majd én beadom. Csak mondd el! Ha volt valami azzal a stewardessel, kérlek, ne hazudj nekem, és ne olyan kamu szöveggel gyere vissza, hogy „várni kellett a mosdóra”! Én kibírom, ki fogom bírni, csak kérlek, ne hazudj nekem. Ha megcsaltál, ha megcsaltál azzal a stewardessel, kérlek őszintén mondd ki, hogy „megcsaltalak vele”! Istenem, azóta már biztosan meg is csókolta azt a stewardesst! Pont úgy, ahogyan mi csókoltuk meg egymást először. Ugyan már! Az ő csókjuk nem lehet pont ugyanolyan, mint a mi kettőnk csókja! Jaj, mit tegyek? Talán épp a nő szoknyáját gyűri fel ezekben a pillanatokban! Az ujja talán éppen most hatol be a felforrósodott húsba. Egész testemben lángolok, reszketek a dühtől. A puszta gondolattól, hogy egy másik nőt megkívánt, ráizgult és talán el is élvezett, imádkozni, sőt átkozódni kezdek, hogy zuhanna le a gép és válna minden meg nem történtté! – Mi lesz már, zuhanj le! Zuhanj le! Zuhanj le! – imádkozom magamban, de a gép mégsem akar zuhanni. Dühömben dobbantok egy nagyot. Istenem, miért nem olyan rendszerű a világ, hogy azonnal megsemmisül, amint ő félrelép? Úgy sosem kellene olyan világban élnem, amelyben ő hűtlen. Meg akarok halni, meg akarok halni, pusztuljon az a világ, amelyben ő hűtlen lett hozzám! Nem, gondold át higgadtan a dolgot! Abnormális volna, ha az egész világ megsemmisülne az ő hűtlensége pillanatában. Inkább olyan rendszer kellene, amelyben én robbanok fel, ha ő félrelép.
Azzal senki másnak nem okozok kellemetlenséget. Ez az! A testembe egy bombát kellene implantálni, az ő farkára pedig egy szenzorral ellátott, távirányítós detonátort csatolni. Nem, ehhez már túl késő van! Hiszen ő, hiszen ő épp azzal a stewardessel kefél! Most már nem elégszem meg annyival, hogy csak én robbanjak fel, pusztuljon az egész világ! Istenem, már biztosan berakta neki! Vajon hány másodperc telt el azóta, hogy a mosdóba indult? Gyorsan besurrantak, forró testük egymás köré fonódott, és azonnal berakta neki, nem vitás! A fenébe is, a farka talán már épp a nő pinájában zakatol. Ó, hogy halnék meg! Összeomlottam, bár meghalnék! Bár esne le a gép vagy hullana szét a világ! Nem, inkább én pusztuljak el! Ha a testemben nitroglicerin volna… Végem van, nem élhetek olyan világban, amelyben ő hűtlen! Meg akarok halni! Tömjek magamba egy marék altatót? Csakhogy a magammal hozott mennyiség nem juttat a halálba. A francba, ennél rosszabb már nem lehet! Szúró eszköz minden bizonnyal nincs a fedélzeten, és arra sincsen tippem, hol tudnám felakasztani magam. A fenébe, nem bírom tovább, meghalok! Meghalok! Öngyilkos leszek! Már érzem is, ahogy a sejtjeim elpusztítják önmagukat! Remek! A sejtjeim biztosan megérezték, hogy hűtlen lett hozzám, és belátták, mekkora csalódást és kínt kell átélnem miatta. Talán úgy szerveződtek, hogy egy ekkora trauma esetén automatikusan elpusztítsák önmagukat. Ó, ez tényleg remek! Akkor biztosan könnyű halálom lesz! Semmit sem fogok megtudni a hűtlenség részleteiről…
