Farkas Péter: Nyolc perc, Budapest,2007, Magvető, 112. oldal.
Farkas Péterről mindössze annyi tudható (legalábbis: annyit tudok róla), hogy Németh Gábor és Garaczi évfolyamtársa volt a Tanárképző Főiskolán a nyolcvanas években. Mi több: az említett urakkal jó barátságot ápolt, sőt ápol mind a mai napig. Aztán belevetette magát a demokratikus ellenzék munkájába, SZETA alapító tag volt, majd – még szintén a nyolcvanas években, főleg politikai okok miatt – Németországba emigrált, és Kölnben telepedett le. Rendes polgári foglalkozást űz, pénzt keres és regényeket ír. Klasszikus képlet a késő-kádári Magyarországról. Farkas nevéhez fűződik a Gólem nevezetű monumentális (és három dimenziós) internetes próza-, illetve regényfolyam, amelynek részleteit Kivezetés a gólemből címmel a Magvető adta ki néhány évvel ezelőtt.
Farkas Péter új kisregénye a Nyolc perc nevet kapta a keresztségben. Emiatt a nyolc perc miatt – bevallom őszintén – némi előítélettel viseltettem a könyv iránt, mert az ügyeletes dél-amerikai gólem (értsd: szörnyeteg), Paolo Coelho egyik szánalmas próbálkozása, a Tizenegy perc jutott eszembe róla. Az égnek (és Farkas Péternek) hála, csalódnom kellett. Mégpedig jó nagyot és pozitívat. Nincs áthallás. Képletesen szólva: amit Coelho nemhogy tizenegy perc, de tizenegy évezred alatt sem lenne képes elmondani, arra Farkas Péternek bőségesen elegendő ez a nyolc perc is. A Nyolc perc egy nagyon jól megírt, megrázó kisregény, amelyben tudás, átélés, képzelet és tapasztalat olyan egységben tárul elénk, hogy elhisszük: ez az egyetlen és legteljesebb valóság.
A regény egy idős és erősen leépülőfélben lévő házaspár életét mutatja be. Pontosabban, a halálra való készülődésüket. Az egész könyv egy emeleti lakásban játszódik, ahonnan az öregeknek, fizikai és mentális leépülésük miatt, esélyük sincsen kimozdulni. Igaz, nem is vágynak rá. Igaz, nem is vágynak már semmire. Ebben a bezártságban és a halálra készülésben pedig egy számunkra ismeretlen mikrovilág nyílik meg. Ismeretlen nyelv, ismeretlen érintések, ismeretlen érzelmek. Rigolyák, szertartások és szokások, melyek az utolsó – nem túl fontos – kapaszkodót jelentik az élethez, és egyáltalán: az életben maradáshoz. Egy örök csúcsponton tartott parabola Farkas Péter regénye, egy a legapróbb részletekig kidolgozott kamaradarab, amely a halál – ki nem mondott – közelsége és az élet esetlegességének tudata miatt végtelen térbe helyeződik. Farkas valahol ott kezdi el a történetet, ahol Beckett abbahagyta. És még azt sem mondanám, hogy több remény van benne, mint Beckett írásaiban. Csak sokkal több szeretet. Az pedig – jól tudjuk – mindent visz. Nagyon fontos könyvet kaptunk.
Babiczky Tibor
Az írás a 2007. május 31-i Magyar Narancsban is olvasható.
