Judenstíl

A
(Lion Feuchtwanger: Jud Süss, ford.: Tandori Dezső, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2007, 591 oldal, 3999 Ft)

A huszadik század első harmadának narratív irodalmában számos olyan tendencia mutatkozott meg, ami a megelőző századok szövegein szocializálódott jóemberek számára jogosan vetett fel kérdőjeleket. Az emlékezés működésének, a gondolatfolyamnak, és a különféle „idők” percepciójának középpontba helyezése (hogy csak a legelkoptatottabb példákkal éljek) éppen a „kőkemény” – általában egy mindentudó narrátor által vezérelt – elbeszélés ellenében alakították ki az „el-beszélés” hagyományát. A két vonulat (a „hagyományos” és az „újszerű”) azóta is békében megfér egymás mellett, bár ez nem is túl meglepő, hiszen nem két egymással összeférhetetlen dologról van szó. Feuchtwanger regénye az időszak nagy formabontó szövegei mellett jelent meg, de azt hiszem, semmi okunk nincsen a piedesztálra emelt nagyregények mögé helyezni egyfajta kanonikus besorolásban. A nagy „romantikus-realista-naturalista” szöveggalaxis modern leszármazottjának számító történelmi regény éppen annyi újszerűt mutat, hogy ez ne zavarjon meg semmifajta olvasatot, de így is szórakoztatólag hasson a mindenkori befogadó számára.

Mindenfajta tudálékoskodás mellett vagy annak ellenében számomra az volt a meglepő a Jud Süssben, hogy szerzője, a vaskos és nagyszabású regényeket írógató Feuchtwanger mennyire csínján bánt a mai szemmel pazarnak látszó poétikai lehetőségekkel. Kigondolta, (vélhetően) utánaolvasott, majd megírta – a hazánkban anno a vicces ’A herceg és zsidaja’ címen megjelent regényből mindenfajta narratív krikszkraksz, nyakatekert mnemotechnika, és fejezeteket betöltő, központozás nélküli tudatáram hiányzik, leszámítva (persze) egy két modern allűröcskét (persze ezekről a meglepetés kedvéért egy szót sem ejtek). A regény főszereplője Josef Süss Oppenheimer, a nemes zsidó família Württembergben munkálkodó porontya, aki a helyi hercegség ügyeinek meg- majd kiismerésével egyre feljebb küzdi magát a ranglétrán, majd annyira magasra kerül, hogy nem is csodálkozunk jó nagy puffanással végződő zuhanásán. A bökkenő az, hogy a nácik által az 1940-es években leegyszerűsített, eltorzított, majd propagandafilmbe implikált címszereplő története nemcsak a triviális fejlődés-kiteljesedés-bukás ívének figurájáról szól, hanem a zsidó önérzet, és a XVIII. század „németországi” körülményeinek való megfelelés között tétovázó kalandor szerethető alakjáról.

Nem véletlenül használtam a ’szerethető’ szót, hiszen – ahogy a mai világban – a korabeli időkben ugyanúgy éltek a zsidósággal kapcsolatos negatív előítéletek, mi sem egyszerűbb annál (azaz mi sem lehetett volna egyszerűbb) annál, hogy egy „törtető” (a regény jelen idejében teljességgel elképzelhetetlen kiváltságokat élvező) „hercegi udvari zsidót” összevont szemöldökkel bámuljanak meg a nagyurak. A Goebbels & Co. feladata az volt, hogy Süss alakjából eltávolítsa a humánumot, és olyannyira kiemelje a korabeli hierarchia Süss-szel szembeni alárendeltségét, hogy aztán egyértelmű legyen a sulykolt üzenet. Pedig, a humánum nagyon is központi szerepet tölt be a regény világában.

A fiatal Oppenheimert a történet kezdetén mindenki sültbolondnak nézi, amikor egy Karl Alexander nevű hadvezért támogat a hercegség trónjának megszerzéséért folytatott küzdelmek során. Süss-t azonban nem ejtették a fejére, számításai bejönnek, és a herceg mindenese lesz. Mivel az új fejedelem abszolút alkalmatlan a vezetésre, Josef intézi a bel- és külügyeket, az ő kezében fut össze az összes szál, ami persze számos irigy ellenséget szerez neki. Miközben a tartomány zsidóit állandó kamatadókkal, sarcokkal büntetik, mindezeken kívül pedig jól elagyabugyálják vagy leköpködik őket, egyik „képviselőjük” jól megszedi magát, európai királyi udvarok kurvái között válogat, és – uralkodik. Süss egyetlen gyenge pontja múltjából eredeztethető – amszterdami tanulóévei alatt gyereke született, akit azóta a titokzatos rabbi nagybácsi, a „bolygó zsidó” nevel a hercegség egyik eldugott szegletében. Süss egy állandóan tologatott végzetes választás előtt áll: szeresse, és saját maga nevelje gyerekét, ezzel eldobva magától a pompát vagy mutassa meg ország-világnak, hogy zsidó létére meddig képes eljutni. Egyfelől kikeresztelkedett – ezzel egy csapásra „elismert” – bátyja, valamint Gabriel rabbi próbálják meggyőzni a „beilleszkedésről”, másrészt azonban ott van a gyémántokkal kirakott mézesmadzag: a hatalom, és ezzel a lehetséges fricska, amit az udvar körül sertepertélő lezüllött zsidó pénzembereknek mutathat. Döntését, ahogy az ilyenkor lenni szokott, egy külső körülmény hozza meg, amit a felgyorsult események közepette még egy óriási csavar is befolyásol. A főszereplő őrült erővel veti bele magát saját hadjáratába, melynek célja az, hogy etikai fronton rendbe tegye a helyzetet, még ha ez saját egzisztenciájába is kerül.

A regény szempontjából teljesen lényegtelen, hogy mi állt készen Feuchtwanger számára, és mit adott hozzá ő maga a történethez – remek dolgot vitt véghez. A Jud Süss segítségével belekukkanthatunk a korabeli „birodalom” mocskos üzelmeibe, a titkos udvari inrikákba, az ellenreformáció mindent elsöprő erejébe, megismerhetjük az állandóan rangjelekben pompázó nagyurakat, a csúszómászó bürökratákat, a lábukat egy nyakékért széttáró nőket, és a kifinomult, ámde összeesküvéseket forraló nagyvilági dámákat is. Feuchtwanger egyetlen hibája az, hogy képtelen az önkorlátozásra: mindent bemutat, aprólékosan feltár, és regénye cselekményének központi szálát akkurátusan a „kontextushoz” igazítja. Képes arra, hogy érdekessé tegye a történelemkönyv egyik fejezetét, és az első látásra egyszerű történetet is, középpontban Oppenheimerrel. A Jud Süss ott van a legnagyobb regények sorában.