Általános cikkek fantasy 2007 agave

Egy újabb szupermágus-történet

Wostry Ferenc | 2007. augusztus 29. |

C
Susanna Clarke: A Hollókirály. Agave könyvek, 2007.


Má' hadd legyek rögtön-élből ánti-intellektuális: mindenféle olyan zsánerkönyvre, amellyel ránézésre sulyzózni lehet, élveteg szimpátiával tekintek - az összes olyan szerző, aki a szórakoztatásomra nem sajnálta a melót, bibliai méretű szövegerdőt hozott össze csak azért, hogy epikusra szőjön egy történetet - nos, az efféle esetekben én bizony már a borító (vagy ha nem is a borító, de a súly/kerület) alapján ítélek, aszondom: kösz!

A Hollókirály az ún. sikerkönyv, besszeler vagy mi a kánya. A kiadó, el nem ítélhető módon azonnal a pofánkba is vágja a megkerülhetetlent, nevesítve: hogy ezt az irományt bizony számtalan díjjal jutalmazták a nyugati hemiszférában; olyanokat recicztek róla, hogy "vannak olyan könyvek, amiket el kell olvasni, vannak olyanok, amiket tanulmányozni kell, és akadnak olyanok is, amiken hetekig kell élni. A Hollókirály a harmadik kategóriába tartozik..." Ez igaz ugyan, ám nem feltétlenül pozítívum - hogy miért, lásd alább.

Mielőtt a gigájának esnék, felvázolom a történetet. Ezt vetítsétek magatok elé: egy párhuzamos dimenzióban a XVIII. századi Anglia a varázslat hiánya okozta vákuumtól nyög. A középkorban és előtte a varázslat mindennapos, életkönnyítő, mindennap-nemesítő velejárója volt a létnek, de az elmúlt uszkve száz évben (Clarke nem írja le, de nyilván a felvilágosodás korában, ergo ő azt nem szereti) a mágia elpárolgott a Szigetországból, pedig korábban ott volt a világközpontja, hiszen Angliában trónolt a Hollókirály is, a szupermágus. A varázslást már csak elméletben gyakorolja pár mindenre elszánt díszpinty, történelmét istápolják csupán.

Nem csoda hát, hogy amikor felbukkan egy bizonyítható tehetséggel rendelkező vidéki varázsló, mindenki rögtön odavan érte. Sajnos Mr. Norrell minden, csak éppen nem az a pihekönnyedén szocializálódó személy, magyarul a csávó egy seggfej. Tettei azonban olyan horderejűek, hogy nemsokára a londoni társasági élet is felfigyel rá. Norrell maga is a fővárosba költözik, ugyanis szent célja, hogy állami szinten is hasznosíthassa varázslótudományát, besegítve a hadseregnek a franciák elleni háborúban. Ám ambíciói csak egy bizonyos pontig repítik előre, személyiségének hátulütői megakadályozzák karrierje teljes kibontakozását. Tiszta szerencse, hogy egy Norrellnél jóval fiatalabb, hajlékonyabb természetű, bár korántsem neurózismentes mágus, Jonathan Strange is feltűnik a színen. Kettejük együttműködése buktatókkal és kitérőkkel teli, későbbi összecsapásuk elkerülhetetlenné válik...

Senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy Susanna Clarke regényének az alapvetésen kívül bármi köze van Chris Nolan tavalyi Prestige című filmjéhez: abban egyeznek meg, hogy rivalizáló varázslók egymás irányában táplált ellenszenve áll mindkettő közéépontjában. Clarke regénye jóval nüanszosabb, kevésbé direkt, és mint sajnos a legtöbb irodalmárból lett zsánerregény-író esetében, nála is fontosabb a forma, mint a történet.

Vagyis: ez a regény valami kibaszottul túl van írva. Eco bácsi, haggyá má a hülyeségeiddel, "a regény kineveli olvasóját", nem bírom a sznobságot. A Hollókirályhoz egyenesen birkatürelem kell - az rendben van, hogy Clarke a janeausteni cizelláltságot majmolja, de olyan felesleges módon túl-tütüskedi a szöveget, annyi firlefrancos kitérőt, idegesítő lábjegyzetet tesz bele, hogy ha a könyvnek lenne nyaka, megragadnám, és ha lenne arca, beleordítanék: "TÉRJ MÁR A LÉNYEGRE!" Vagy másképpen: szerkesztőt! Ez a kismillió stiláris izé a történet epikus voltát igyekszik kihangsúlyozni-megteremteni, de mint a már korábban említett irodalmárból lett bestsellerírók esetében legtöbbször, itt is csak nyűgnek van. 800 apróbetűs, sűrűn telenyomtatott oldalon keresztül ez a fajta un. "kitchen sink"-megközelítés (olyan kreatív attitűd, ami a legpitiánerebb részletet is a befogadó elé tárja, legyen az bármennyire triviális) gyilkosan fárasztó.

A könyvet ajánlók között olyan valódi zsenik vannak, mint a Neil Gaiman, akinek Amerikai istenek című regénye a visszafogottság iskolapéldája - a fináléban a mindenható teremtmények összecsapása szánalmasan földközeli, lefojtott. Mindennek megvan a helye, az élvezhető formája - nem árt ha tisztában vagyunk vele, ha (éppen fantasyt) írunk.

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél