C
Verebes István: Ornél, Ulpius-Ház, 2008. 220 oldal, 2999 Ft
Mindig arra vágytam, hogy valaki lerántsa a leplet a kereskedelmi tévék mocskos üzelmeiről. Jó érzés ennyi idő után szembesülni a valósággal. Akadt végre egy jóérzésű bennfentes, akinek volt bátorsága kitörni, és a világ elé tárni a média világának lélekölő küzdelmeit. Egy olyan ember, aki hiteles és őszinte tudott maradni a különböző csatornáknál lehúzott hosszú évek ellenére. Az Ornél valóságos ökölcsapás, kiüti az álszent és pénzéhes söpredéket, és teret nyit a jámbor, mégis kreatív tömegeknek, hogy demokratizálják a televíziózást. Minden szava aranyat ér, hiszen a szerző ott volt, csendben figyelt és dokumentált. Aztán megváltoztatta a neveket, ahol muszáj volt, de ami ebben a könyvben írva vagyon az a szín tiszta igazság. Se több, se kevesebb. Bámulatos.
A helyzet szerencsére közel sem ennyire súlyos. Úgy tűnik Verebes István sokkal okosabb annál, mintsem hogy ilyen olcsón adja el magát (újra). Az Ornél szöveggé varázsolja a kereskedelmi televíziózást és azon keresztül a rendszerváltás óta eltelt idő társadalmi változásait, így nem célra tart, hanem ábrázol. Nem sürget azonnali változtatást, mert bölcsen belátja, hogy manapság ilyesmit egy ilyen közvetítőeszköz (a könyv) segítségével nem lehet megvalósítani. Ehelyett történetet formál a közhellyé alacsonyodott szituációkból, karaktereket teremt, mesél és rendez. Ám minden igyekezete ellenére sem lett túl meggyőző munka az Ornél.
Először is, a legkényesebb kérdést, a legitimációt jelentő részvételt nem sikerült tisztáznia. Magyarul, hogy ő mint Szerző számos hasonló (vagyis a könyvben szereplő) eseménynek volt tanúja, ezért joga, sőt, kötelessége megírni mindazt, amit átélt, és ami így szükségszerűen igazzá válik. A jelenlétére, vagyis személyének hitelesítő erejére sokszor utal a szövegben, ehhez tehát nem kell a celeb-státusz előnyeire hivatkoznom. Ellenem vetheti e ponton bárki, hogy a finishez közeledve Verebes egyre többször utal a médiumoknál betöltött saját szerepére, és ezek a megjegyzések sok esetben komoly önkritikát tartalmaznak. Mi több, a szöveg maga is folyamatosan reflektál az írás folyamatára, ami a lezárás fényében egyfajta penitenciának is tűnhet. Mintha ki akarná írni a bűneit magából. Valójában azonban éppen, hogy beírja azokat, méghozzá a szövegbe. És mivel ő maga is mint szerző, írásának részévé válik, az önreflexió is csupán ezt a pozíciót jelöli ki számára. Nem lehetünk egyszerre kint és bent egyszerre. Ez pedig a hitelesség konvencionális felfogását veszélyezteti, vagyis attól, hogy Verebes István valamikor tényleg megfordult a hazai televíziózás és sztárolgás bűnös világában, amit leír, nem több mint irodalom. De a szerző mintha tudatosan játszana rá a kettős pozícióra, ez pedig minden olyan esetben gyengíti a könyvet, amikor a szöveg kétségbeesetten kapaszkodik a valóságba.
Ez persze még nem lenne olyan nagy baj, hiszen egy jó sztorival elfedhette volna a szerzői pozíció ellentmondásait, de történet túl gyenge lábakon áll ahhoz, hogy bármit elfeledtessen velünk. Verebes technikai értelemben ugyan jól ír, hiszen nem vét komoly hibát, a szöveg egységes, és nem ígér többet annál, mint amit teljesíteni tud (egy darabig). De ez minden. Nem nagyon tud kitörni a középszerű sztori bűvöletéből, a szöveg nem válik igazi élménnyé, megmarad a puszta elbeszélésnél. Így viszont aránytalanul nagy szerep hárul a történetre, ami talán éppen a nyelvezet gyengélkedései miatt felfokozott elvárásoknak (legalábbis az enyémnek) nem képes megfelelni. Egy középszerű kispolgár véletlennek sorozatának köszönhetően a kereskedelmi televíziók egyikének ünnepelt sztárja lesz, majd amilyen gyorsan bekerült, olyan hirtelen el is tűnik a süllyesztőben. Mivel mindkét sorsfordulat indokolatlan és erőltetett, aligha képes bármiféle szánalmat vagy együttérzést felkelteni, ennek hiányában viszont nem lehet mit kezdeni Ornéllal, a hangsúlyozottan fiktív, ám ebben a helyzetében is kulcsfontosságúvá duzzasztott szereplővel. Az átlagosság, és a kiemelkedés zálogaként emlegetett különös ügyefogyottság között hatásosan lavíroz ugyan – jó példa erre a címszereplő neve, ami a különös Benede Kornél állandó félreértésének eredménye. Szerencsétlennek még a nevét sem képesek helyesen kiejteni, hiszen a Kornél K-ját a Benede végéhez csapják, amivel egyrészt Ornél jelentéktelenségét hangsúlyozzák, másrészt viszont felhívják a figyelmet valami bájosan ostoba jellegzetességre. De mivel a Szerző fokozatosan átveszi az uralmat a szövegben, a kezdetben főhősként tisztelt figura elveszti minden funkcióját, így érdektelenné válik a név és személyiség közti játék is.
Verebes István azon túl, hogy állandóan utal a mű megszerkesztettségére, és ezen keresztül saját szerepére, létrehoz egy karaktert, aki egyfajta belső ellenőrként a másik irányból is kordában tartja a szöveget. Nem szívesen írom le azt, hogy megteremti önmaga fiktív alakját, de Pók Iván figurája kierőszakolja ezt az állítást. Sok helyen egybemossa saját szerzői alakját a műben a legprecízebb módon megrajzolt szereplőjével, viszonylag kis mozgásteret biztosítva ezzel az olvasói fantáziának. Ez sem feltétlenül használ a regénynek, de bizonyos helyzetekben érdekesnek tűnhet. Viszont azzal, hogy Ornél háttérbe szorul és újra előkerül a Szerző, elvész a történet értelme. Verebes ugyanis ezzel a gesztussal túlvállalta magát. És ezzel ismét eljutottunk a „kint is vagyok bent is vagyok” problémájához, ezúttal azonban a tartalmi hitelességnél lényegesen nagyobb a tét: a szöveg nyelvi hitelessége kerül veszélybe a túl sok Verebes Istvántól.
Ettől függetlenül valószínűleg hatalmas siker lesz az Ornél, ami inkább az olvasási kultúra és nem a könyv kritikája.
