Helen Macdonald és Mabel (kép forrása)
Helen Macdonald meglehetősen unorthodox módon próbálta feldolgozni édesapja halálát. Vásárolt egy héját egy férfitól, akivel az interneten ismerkedett meg, és úgy döntött, megszelídíti. Miközben egyre szorosabb kapocs alakult ki közte és a Mabel névre keresztelt ragadozó madár között, Macdonald egyre messzebbre távolodott önmagától. Megtanulta héjaként érzékelni a világot, lemondott a hajmosásról és a tiszta ruhákról, puszta kézzel tépte a zsákmányállat húsát, és amint Mabel befejezte az evést, a maradékot elcsomagolta magának vacsorára. Mabellel töltött hónapjairól H, mint héja címmel írt memoárt, amivel elnyerte a Costa- és a Samuel Johnson-díjat. Könyve, mellyel a kritikusok szerint megújította a természetírás műfaját, egyszerre az apa halálával küzdő gyerek gyászmunkája, a héjanevelés kiskátéja, és egy keserű, öreg kolléga, TH White életrajza. „Már gyerekkoromban gyakran mentem ki a szabadba azért, hogy mások életét figyelhessem. Megfordítgattam a köveket, hogy bogarak után kutassak alattuk, órákat töltöttem azzal, hogy megpróbáljak elkapni egy kígyót vagy egy gyíkot, fákon üldögélve figyeltem a madarakat. Bár szeretem a természetírásokat, nem akartam, hogy a könyvem kizárólag természetírás legyen: azt akartam megmutatni, hogyan töri szilánkosra a hirtelen jött gyász azokat a történeteket, amiket az életről és a világ működéséről mesélsz magadnak, és hogyan próbálsz egy nagy veszteség után olyan történeteket találni, amik illeszkednek a megváltozott világodba.” Helen Macdonaldot emailben kérdeztük gyászról, gyerekkorról és gyilkolásról.
Hogyan alakult a kapcsolata a ragadozó madarakkal, mielőtt megismerte Mabelt?
Már gyerekként megszállottan rajongtam értük, és attól a pillanattól kezdve solymász akartam lenni, ahogy megtudtam, hogy a solymászat még mindig létezik. Amikor elég idős lettem, minden hétvégén az otthonomhoz közeli solymászközpontban segédkeztem, és egy hosszú tanulóidő után már a madarakkal is foglalkozhattam. Végül megengedték, hogy hazavigyek egy vércsét: egy férfitől mentették meg, aki egy papagájkalickában tartotta. Amynek neveztem el, éjjelente a hálószobai könyvespolc tetején aludt, és iskola után minden nap megröptettem. Ő volt az első madaram, de az évek során számos különbözőfajta ragadozó madarat képeztem ki a baglyoktól a sasokig, bár a héják voltak többségben. Miután megszereztem az angol irodalmi diplomámat, az Egyesült Arab Emirátusokban dolgoztam, egy olyan projektben, ami az Öböl-államok vad sólyompopulációjának megőrzésén munkálkodott. Amikor a kilencvenes években visszamentem az egyetemre (történelem- és tudományfilozófiai tanszék, Cambridge - a szerk.), egy időre abbahagytam a héják röptetését, de az apám halála mindent megváltoztatott. Tudtam, hogy akarok egy héját. Szükségem van rá.
Azért épp egy héja megszelídítésére érzett késztetést az édesapja halála után, mert a solymászat olyasmi, ami a gyerekkorában gyökeredzik? A könyvben arról ír, hogy muszáj volt megvásárolnia Mabelt, de később próbált valamilyen racionális magyarázatot találni a döntésre?
A gyász vagy bármilyen erős érzelmi sokk után a döntéseid nem logikusak, tudattalan motivációk vezérlik őket. Apám halála után árva gyereknek éreztem magam, aki vissza akar térni ahhoz a megszokott, otthonos, de rég elveszett módhoz, ahogyan a világot szemlélte. Sosem solymászkodtam az apámmal, ez mindig az én személyes megszállottságom volt, de így utólag azt hiszem, számos különböző oka volt annak, hogy megvettem a héját. Tudtam, hogy a megszelídítése elterelné a figyelmemet a gyászról. Gyerekkoromban elolvastam TH White The Goshawk című regényét (TH White az Üdv néked Arthur, nagy király szerzője - a szerk.), és arra jutottam, hogy 1936-ban White is a saját élete nehézségei elől menekülve fogott neki a sólyomszelídítésnek. Miután apám meghalt, én is menekülni akartam. Ráadásul úgy éreztem, van valami furcsa a héjákban, valami földöntúli, mintha egy sajátunkon túli világból érkeztek volna, én pedig legbelül azt kívántam, hogy apám térjen ismét haza a váratlan halálát követően, bárhová is ment. Ez az okok nagyon bonyolult kombinációja, de ezt már én is csak később raktam össze magamban.
Helen MacDonald: H, mint héja
Fordította: Makovecz Benjamin, Park Könyvkiadó, 2016, 340 oldal, 3490 HUF
Eredetileg egy másik héját kellett volna hazavinnie, ám amikor meglátta Mabelt, rábeszélte a kereskedőt a cserére. Hisz abban, hogy az állat választja ki a gazdáját (Mabel esetében: a barátját és a vadásztársát), vagy az ember azonnal tudja, melyik állatot szánták neki?
Őszintén szólva nem hiszem, hogy az állat választja ki a társát, legalábbis nem olyan stresszes körülmények között, mint ahogy Mabellel találkoztam. Nem volt megszelídítve és nagyon félt az emberektől, de azonnal tudtam, hogy ő az én héjám. Szerelem volt első látásra, bár nyilvánvalóan nem romantikus szerelem. A madárról, akit eredetileg haza kellett volna vinnem, kiderült, hogy egy nagyon ideges és ingerlékeny héja, és a férfi, aki megpróbálta megszelídíteni, majdnem lehetetlen feladatnak tartotta az egészet, pedig egy tapasztalt solymászról van szó. Azt hiszem, már akkor felismertem, hogy Mabel egy szokatlanul nyugodt vérmérsékletű madár, és nagyon szerencsés vagyok, hogy így történt. Ha az apám halálát követő érzelmi állapotban próbáltam volna megszelídíteni a másik héját és együtt is élni vele, talán kevésbé vidáman ért volna véget a történetem. Kétlem, hogy könyv lett volna belőle.
A gyász elől akart menekülni, amikor megvásárolta a héját, de Mabellel a gyilkolás és a halál napi rutinná vált. Paradoxul hangzik, de az, hogy ilyen gyakran találkozott a halállal, segített, hogy feldolgozza az apjáét?
Igen, de nem ilyen egyszerű módon. Nem vagyok vérszomjas ember: nem azért akartam vadászni a héjával, mert ölni akartam. Nem is azért, hogy más lények halála segítsen feldolgozni azt, ami az apámmal történt. Egyszerűen hagytam, hogy Mabel héjaként vadásszon, mert ilyen a héják természete. Amikor nyulakat és madarakat fogott, az számomra is nagyon komoly lecke volt. Arra késztetett, hogy szembenézzek a rejtéllyel, amit halálnak nevezünk. Hogy ráébredjek, milyen vékony a határ lét és nemlét között, és senki sem lesz itt közülünk túl sokáig. Hogy nincs semmilyen mélyebb oka annak, mikor és milyen módon hagyjuk el ezt a világot. Csak megtörténik, mindannyiunkkal. A Mabellel való vadászat lassan megtanított rá, hogy az életet össze kell egyeztetni az elkerülhetetlen halállal.
Az apja halála után megpróbálta magát elszigetelni világtól, de a szelídítési folyamat egy pontján eljött a pillanat, amikor emberek közé kellett vinnie a madarat. Hogyan sikerült összeegyeztetnie a saját lelkiállapotát és Mabel igényeit?
A szelídítési folyamat része, amikor kimész a szabadba a félig szelíd héjával, hogy hozzászoktasd az emberi világhoz. A szülővárosom, Cambridge elég excentrikus hely, tele érdekes és szokatlan emberekkel, de egy héjával a karodon sétálgatva még innen is ki tudsz tűnni. A kisfiúk az kiabálták, Harry Potter, de a legtöbben tudomást sem vettek rólam. Én pedig csak vettem egy nagy levegőt és megpróbáltam a világot Mabel szemével látni. Ez, ironikusan ugyan, de nagyon megnyugtató volt. Amikor az ő szemével figyeltem a világot, nem éreztem többé, hogy be kell illeszkednem és olyannak kell lennem, mint a többi ember. A gyász mindenkit furcsává, önzővé és elszigeteltté tesz, én akkoriban nem voltam teljesen normális. Nagyon antiszociálisnak éreztem magam, az embereket pedig épp olyannak láttam, mint egy vad héja. Fenyegetőnek és érthetetlennek. Ahogy Mabel szelídült, úgy lettem én egyre vadabb a természetben. Ez egy nagyon furcsa, mély pszichológiai átalakulás volt.
Egyszer sem említi a könyvben, hogy Mabel a tulajdona lenne, sőt nekem számos jelenetből úgy tűnik, igazából a héja birtokolta önt. Az alázata felé vitathatatlan volt, az egyetlen, amiért hajlandó volt időről-időre felülkerekedni a depresszióján, az volt, Mabelnek repülnie és vadásznia kellett a szabadban.
Ez tényleg így van, sosem éreztem úgy, hogy birtoklom Mabelt. Néhányan azt feltételezik, hogy a solymász és a madara közti kapcsolat az elnyomáson és uralkodáson alapul, de ilyesmiről szó sincs. Bizalmon és kölcsönös előnyökön alapszik, mert a madár az asszisztensének tekint a vadászmezőn, és nagyon hasonlít egy szoros barátsághoz. Ha rosszul bánsz a másikkal, egyszerűen elrepül. Mabel nem volt coach vagy tanár a szó hagyományos értelmében, inkább abban segített hogy másvalaki legyek az apám halála után. Azt hiszem, gyakran használjuk az állatokat a saját énünk alternatívájaként: elképzeljük, milyen lehet az ő testükben élni. A héja hagyta, hogy teljesen eltűnjek az emberi létezésből, és képzeletben olyan legyek, mint egy vad ragadozó madár. Ez a menekülés pedig egyszerre volt csábító és veszélyes.
Az édesapja rajongott a repülőgépekért, önnek pedig szintén olyasmi lett a szenvedélye, ami repül. Lát valamilyen hasonlóságot a repülők (különösen a harciak) és a ragadozó madarak között?
Ezek mély párhuzamok. Számos harci repülőt neveznek el ragadozómadarakról, sólyomról, sasról, héjáról – az amerikai F-16-os Fighting Falcont, az F-15-ös Strike Eagle-t, sőt még egy T-45-ös Goshawk is van! Ezek a nevek segítenek semlegesíteni a háború koncepcióját, és úgy beállítani valami ember által kreáltat, mintha a világ működésének természetes része lenne. Ha a héják repülnek és ölnek, abból a láthatatlan logika szerint az következik, hogy ezt a harci gépek is megtehetik. Ez elég aggasztó elgondolás.
A H, mint héjában a brit önmitologizálás is szóba kerül: van egy jelenet, amelyben összefut egy idős házaspárral, miután dámvadakat látott az erdőben, az állatok pedig a reményt támasztják fel a pár férfitagjában. Annak a reményét, “hogy még mindig vannak ilyen dolgok, egy darabka régi Anglia, annak ellenére, hogy ilyen sok a bevándorló”. Az egész nagyon váratlanul kerül elő, olyan érzésem volt, hogy szinte már a természet törvényeivel ellentétesen, blaszfém módon. Amikor a solymászat múltjáról beszél, nemcsak egy sznob hobbiként emlegeti, hanem a felsőbbrendűség, sőt a nacionalizmus értelmében. Mi a kapcsolat a solymászat és a brit identitás között?
Általában úgy tekintünk a természetre, mint egy menedékre a politika és a kultúra elől, de amit látunk benne, az leginkább önmagunk reflexiója. Arra használjuk, hogy a világról alkotott elképzeléseinket bizonygassuk magunknak, épp, mint a harci repülők esetében. A házaspár a könyvben az angol vidéket valami öröknek, változatlannak látja, a nemzeti identitásról alkotott elképzeléseiket egy adott tájhoz kötik, és mindez kizárja számukra, hogy más módokon tekintsenek a világra. Én ezt mélyen felkavarónak és hibásnak találom. A Nagy-Britanniában élő állatok javát nagyon angolnak gondolják, pedig sok-sok évvel ezelőtt hozták ide őket a világ más tájairól. Ha elég távolra tekintünk vissza, láthatjuk, hogy mi mindannyian bevándorlók vagyunk. Arról is írok a könyvben, hogy a náci párt mennyire szerette a solymászat ikonográfiáját (a náci eszme tökéletes jelképének gondolták – a szerk.) és úgy tekintettek rá, mint valamire, ami a képzelt teuton múltból származik. De a héják csak héják. Tulajdonképpen mindegyikük csak egy csirke karmokkal és mindenre elszánt tekintettel felruházva. A héja nem kifogás a kegyetlenségre, még akkor sem, ha általában a vérrel, az erőszakkal, a halállal azonosítják. A héja nem ember, a héja csak egy állat.
Miközben Mabelt szelídítette, párbeszédet kezdeményezett a mogorva, kétségbeesett, de leginkább évtizedek óta halott TH White-tal és munkásságával. Hogyan kell elképzelnünk ezt a beszélgetést? Mit tanult önmagáról White életének szűrőjén keresztül?
Az ő története a sajátom ellenpontjaként fut a H, mint héjában: azért írtam bele a könyvbe, mert nagyon tanulságos. Gyakran gondoltam rá és a madarára, Gos-ra miközben Mabelt szelídítettem. Nagyon érdekes ember volt, bár nem volt túl kedves, remélem, nem hasonlít rám túlságosan. Velem ellentétben neki szörnyű gyerekkora volt, amit kegyetlenség és erőszak fémjelzett, ez pedig durva sebeket hagyott rajta. Nem kapott eszközöket ahhoz, hogy megtanuljon szeretni és gondoskodni valamiről, beleértve a héjáját és saját magát. A White élete és a könyvben elmesélt sajátom közötti párbeszéd azt mutatta, hogy ugyanazokat a hibákat követtük el mindketten, ugyanazokba a csapdákba estünk. Tévesen gondoltuk, hogy a madarunk a saját énünk tükre. Mabel minden volt, ami a gyászoló énem lenni akart: magányos, higgadt, erős, valaki, akinek nincs múltja, sem jövője, valaki, aki mentes az emberi élet fájdalmaitól. Gos egy vad, nyers és szadista gyermek volt, White valódi énje, ami ellen mindig küzdött. A The Goshawk egy valódi tragédia és egy lenyűgöző irodalmi alkotás.
Érezte valaha kívülállónak magát a solymászok között, csak azért, mert nőnek született?
Teljes mértékben. Amikor fiatal voltam, alig voltak női solymászok. Sosem gondoltam, hogy ez furcsa lenne, pedig az volt. A középkori és kora újkori Európában a nők híresek voltak a solymászati képességeikről: Salisbury-i János már a tizenkettedik században arról írt, hogy “a gyengébbik nem” jeleskedik a solymászatban, ami csak később vált nagyon férfias időtöltéssé. Amikor fiatalkoromban férfisolymászokkal lógtam, nagyon lassan ismertem fel, hogy miközben én azt hittem, hogy olyan vagyok, mint ők, ők ezt egyáltalán nem így gondolták. Ez eléggé fájt. Szerencsére ma már sokkal több női solymász van, de az emberek néha még mindig azzal jönnek, hogy miért nem csinálok inkább egy teát, ahelyett, hogy héjákat röptetnék.
