ÁGAI ÁGNES, A titkokat az ujjaimnak mondom el, Budapest, 2007, Alexandra KiadóNagyon vigyáznom kell mostantól fogva a kívánságaimmal. Mert ha minden igaz, amit a mesék mondanak - márpedig csak az lehet igaz, amit a mesék mondanak – akkor nem maradt, már csak kettő, ami valóra válik. Bár ennél az elsőnél sem érzem, hogy pocsékba ment volna. Hiszen sikerült, „rehabilitálta” az Alexandra Ágai Ágnest és Irsa Katalint.
A „svéd gyermekvers” típusú költészetet lehet nagyon jól és nagyon rosszul művelni. És (ez a legszomorúbb) közepesen is. Alapigazsága, hogy a gyermek, amíg gyermek, milyen roppantul egyedül van, hozzá nem értő megfogalmazásban erőtlenné, vagy dagályossá válik.
Azt pedig, hogy ez a magány mennyire nem elhagyatottság, hogy valójában a boldogság és a boldogtalanság folyamatosan változó erővonalai mentén jön létre, alakul, erősödik vagy gyengül, kevés költő tudja visszaadni. Különösen úgy, hogy nem mondja ki, mint tételt.
A kötet versei megállnák a helyüket önmagukban is, Irsai Katalin grafikáival együtt azonban olyan erősek, olyan valószínűtlen egységet alkotnak, amely egység mind a mai napig a magyar gyermekkönyv-kiadás egyik telitalálatának bizonyul.
„Én mindig először megszagolom / a könyvet, / beszívom a képeket és a betűket, / aztán úgy érzem: én vagyok a mese / és a könyv az olvasó.”
Ezt az ajándékot kaptuk most az Alexandrától (jótündérhez illő név). Mostantól nem az 1983-as kiadást kell antikváriumban keresni, ellopni a könyvtárakból, kezünkbe vehetjük a változatlan utánnyomást.
Az élmény pedig, (megerősítve a varázslatot) huszonnégy év után is ugyanaz.
