A motoros kigyorsított, és olyan hirtelen vette be az éles kanyart a sötétben, hogy az üldöző autóban mindkét rendőr felkiáltott: - Hűha! Fisher őrmester azonnal a fékbe taposott hatalmas lábával, mert biztos volt abban, hogy a hátul utazó fiú a kerekei alá kerül; de a motor egyik utasát sem dobta le a kanyarban, csak kacsintott egyet vörös hátsó lámpájával, és eltűnt a szűk mellékutcában.
- Most megfogtuk őket! - kiáltott a másik rendőr, Anderson izgatottan. - Az zsákutca!
Fisher keményen a kormányra dőlt, a sebváltót rángatta, és úgy üldözte a motorosokat felfelé a sikátorban, hogy a falak közben a fényezés jó részét lehorzsolták az autó oldaláról.
Ott ült a zsákmány a fényszórók előtt, a negyedórás kergetőzés után mozdulatlanul végre. A két motoros beszorult a felettük tornyosuló téglafal és a rendőrautó közé, amely most hörögve, szikrázó szemekkel közeledett feléjük, akár egy ragadozó.
Annyira kevés hely maradt az autó ajtaja és a sikátor falai között, hogy Fisher és Anderson csak nagy nehezen tudtak kikászálódni a járműből. Sértette a büszkeségüket, hogy így, rák módjára botorkálva kell megközelíteniük a gazembereket. Fisher végighúzta tekintélyes pocakját a falon, a gombok csak úgy repkedtek az ingéről, és végül még a visszapillantó tükröt is letörte a hátsó felével.
- Le a motorról! - kiáltott a vigyorgó fiatalokra, akik úgy sütkéreztek a villódzó kék fényben, mintha élveznék a helyzetet.
Úgy tettek, ahogy mondta. Fisher végre megszabadult a törött visszapillantótól, és jól végigmérte a fiúkat. Úgy tűnt, nincsenek húszévesek sem. A motort vezető hosszú, fekete hajú srác szemtelenül jóképű volt, és Fishert kellemetlenül emlékeztette a lánya semmirekellő gitáros barátjára. A másik fiúnak is fekete haja volt, de rövid, és összevissza állt; szemüveget viselt, és szélesen vigyorgott. Mindkettejük pólóján egy nagy arany madár képe díszelgett: bizonyára valamelyik fülsüketítő, dallamtalan rockbanda jelképe.
- Nincs rajtuk bukósisak! - kiabált Fisher, és egyik, majd másik fedetlen fejre mutatott. - Átlépték a sebességhatárt... igen jelentős mértékben! (Az az igazság, hogy a regisztrált sebesség nagyobb volt, mint amennyivel Fisher valaha is elhitte volna, hogy egy motor száguldani tud.) - Nem álltak meg a hatósági jelzésre.
- Nagyon szerettünk volna megállni egy kis beszélgetésre - mondta a szemüveges fiú, - csak éppen próbáltunk...
- Csend legyen! Most aztán nagy bajban vagytok ti ketten! - hördült fel Anderson. - Neveket kérek!
- Neveket? - kérdezett vissza a hosszú hajú. - Hát, lássuk csak. Legyen mondjuk Wilberforce... Bathsheba... vagy Elvendork...
- Az Elvendorkban az a legjobb, hogy fiú- meg lánynév is lehet! - mondta a szemüveges.
- Ja, hogy a mi nevünkre gondolt? - kérdezte a másik, látva, hogy Anderson már-már felrobban a méregtől. - Mondhatta volna! Ő James Potter, én pedig Sirius Black vagyok.
- Az biztos, hogy a dolgaid nagyon sötétre fordulnak egy percen belül, te szemtelen kis...
De sem James, sem Sirius nem figyelt oda rá. Hirtelen olyan éberré váltak, mint a vadászkutyák, és valahová Fisheren és Andersonon túlra figyeltek, a rendőrautó teteje fölé, a sikátor sötét szájára. Majd tökéletesen egyforma, határozott mozdulattal a hátsó zsebükbe nyúltak.
Egy szívdobbanásnyi időre mindkét rendőr elképzelte, hogyan villannak feléjük a fegyverek, de egy pillanat múlva kiderült, hogy a motorosok nem rántanak elő mást, mint...
- Dobverők? - gúnyolódott Anderson. - Ti ketten igazi mókamesterek vagytok, nem igaz? Jól van, most letartóztatunk titeket, a vád...
De Anderson soha nem nevezhette meg a vádat. James és Sirius kiáltottak valami érthetetlent, mire a fényszóró sugarai megmozdultak.
A rendőrök körbefordultak, aztán megtántorodtak. Három ember repült - igen, valóban repült - a sikátor fölött, seprűnyélen; és ugyanabban a pillanatban a rendőrautó a hátsó kerekeire ágaskodott.
Fishernek megbicsaklott a térde, és a földre huppant; Anderson meg elbotlott Fisher lábában, és ráesett, aztán puff! durr! reccs! - hallották, ahogy a seprűnyélen repülők beleütköznek a felágaskodott autóba, és alighanem eszméletlenül zuhannak a földre, miközben törött seprűnyél-darabok záporoznak körülöttük.
A motor újra életre kelt, és felbőgött. Fisher tátott szájjal ült, aztán összeszedte az erejét, hogy újra a két fiúra nézzen.
- Nagyon köszönjük! - kiabálta túl Sirius a motor zúgását. - Leköteleztek minket!
- Igen, örülünk a találkozásnak! - mondta James. - És ne feledjék: az Elvendork uniszex!
Olyan iszonyatos dörrenés hallatszott, hogy Fisher és Anderson egymásba kapaszkodtak ijedtükben: az autójuk éppen visszazuhant a földre. Most viszont a motor kezdett felágaskodni. A rendőrök hitetlenkedő tekintetétől kísérve felszállt a levegőbe: James és Sirius alakja távolodott és szertefoszlott az éjszakai égen, a hátsó lámpa pedig még felszikrázott tűntében, mint egy rubin.
[Gombási Andrea]
