A kezdő fantasy-olvasó esete Böszörményivel

C+
Böszörményi Gyula: Rúvel hegyi legenda, Beholder Kiadó, Budapest, 2005, 361 oldal, 2498 Ft

Biztosan hülye dolog a fantasy-olvasást egy olyan pacák könyvével kezdeni, aki kimondottan saját gyermekkori énjét tekinti a célzott olvasóközönségnek, de ezúttal ezt dobta a gép. Abszolút újoncként fogtam bele az olvasásba, ami jelen esetben azt jelenti, hogy – több, a fantasyt permanensen leszóló ismerősömmel szemben – még A Gyűrűk Ura is olyannyira ismeretlen számomra, mint legalábbis Reykjavík főtere vagy a MIR-űrállomás mellékhelyisége. Nehéz szívvel csaptam fel a könyvet, miközben egy sanda pillantást vetettem az asztalon tornyosuló olvasmány-halomra, de utólagosan summázva a dolgot csak az újdonságot minduntalan ferde szemmel méregető, begyöpösödött olvasói alteregóm került felszínre az elején – nem révültem el annyira Karmazsinkarmú zengzetes hőskölteményétől, mint Ezüstujjú Balajtár és Atvy Morodur, de legalább elmozdultam a gyökérszintről. Azóta milganddal világítok…

A milgand ugyanis tök praktikus dolog, erős fényt bocsát ki, elem sem kell hozzá, és a paksi atomerőmű energiatömegéből még annyit sem szoppant ki, mint egy energiatakerékos izzó. Egyet az övemen hordok, mint Hegymélyi Rovan Meerkar, a történet galetki származású lárvája (azért lárva, mert még csak tizenkét éves, bár már felsőfokúja van rúnaolvasásból és elektromos leheletével még a psziklát harcosokat is meglepheti), aki az Erő Ígéretét kutatja a fura világban. Összetalálkozik Sul tun Norlwinderrel, a tündével, akit idősebb kortársai azért küldtek el a Kacagó Liliom nevű csodacuccért, hogy ennek segítségével menekítsék meg a tünde nemzetséget a közelgő kipusztulástól. Kiderül, hogy az Erő Ígérete és a Kacagó Liliom valójában egy és ugyanaz, ráadásul a két „misszió” vezetője is összeakad, így közösen másznak át rémisztő sziklafolyosókon, és küzdenek még rémesebbnél rémesebb torzszülöttekkel annak érdekében, hogy egy titokzatos tanácsadó útmutatásait követve segítsenek népükön. A dologhoz hozzátartozik, hogy a galetkik és tündék nem nagyon komálják egymást, ebből majdan sok galiba származik.

Minden adott a szórakozáshoz: egy jól kimunkált fantáziavilág (plusz minilexikon a könyv végén, hogy ne haljunk be a következő terminusoktól: mikropoid, hájas worpel, johhtukul), gyors sodrású narráció, szerelmes szál, vér és veríték, humor. Böszörményi jól mozog ebben a világban, ügyes és következetes. Nem látom értelmét annak, hogy most arról rizsázzak, egy-két elemet honnan vehetett a szerző, a világfa már legalább akkora toposz, mint a kocsmákban a „gyurcsánykormány”. Ami kicsit zavart, hogy feltűnően antropomorf világ tárult elém: egyedül a psziklátok esetében tapasztaltam olyan karakteralakítást, ami lényegesen eltér valami kőhumanoid dimenziótól. Nevezzük akárhogy a szerző világát benépesítő élőlényeket, tárgyakat, legtöbbjük behelyettesíthető az általunk ismertekkel, és az egész galetki-tündér affér is kicsiben visszaolvasható az ex-ferencvárosi csodacsatár, Ndjodó esetéből. Úgy egyébként, semmi bajom nem volt a könyvvel.

És hogy akkor miért csak C+? Idézném: „Közepes, semmi különös. Aki odavan az előadóért vagy a stílusért, ezt is szeretni fogja, de különösebb kárt akkor sem szenved, ha nem vesz róla tudomást.” Nagyon ezt érzem. Szimpatikus az, amit Böszörményi Gyula csinál, és amit gondol hivatásáról, örülhetnénk, ha az lenne az átlagszínvonal, amit ő produkál, könyveit szeretik és megveszik, de most nem a szerzőről, és nem a hazai fantasy-szcéna vagy a nagy általánosságban vett irodalom állapotáról van szó: a Rúvel hegyi legenda teljesen kimerítette azt, amit erről a műfajról tudtam és/vagy gondoltam, ez pedig inkább kevés, mint sok.