Gyerekkoromban tökön rúgtak a focilabdával. Azóta otthon maradok, ha szóba jön a téma, nem csak mert attól félek, hogy kalandom megismétlődik, hanem mert végtelenül unalmas dolognak tartom a focit szemben mondjuk a boksszal, ahol tuti nem rúgnak tökön. Minden kedves ismerősömet azonnal instant hülyének néztem (egy sípszó és kész), ha kiderült, hogy lelkes focidrukker.
Ezen meglátásomat csak a sportfogadásnak sikerült némiképp ellensúlyoznia felnőttkoromban, mert így vagy úgy, de muszáj volt valamilyen módón kapcsolatban lennem a meccsekkel. Továbbra sem hittem azonban, hogy lehet írni a futballról olyanoknak, akik nem egy szögletben fogantak. Azóta a futball, mint téma mindenhol megjelent az irodalomban, úgy tűnik lehet. A Nagyvilág 2001-ben tematikus különszámban üdvözölte a focit és be kell látnom, hogy a szám mindent elmond a fociról, amit el lehet mondani. Még a szabályokat sem kell ismerni.
Tematikailag a lap kívülről halad befelé, a Futballmozaikban felteszik a kérdést, hogy lehet-e írni a fociról, nem is kell elolvasnunk, hogy tudjuk a választ, viszont a cikk olyan szellemes, hogy veszíteni akkor sem veszítünk semmit, ha megtesszük, én hatalmasakat röhögtem. A Michel Platini interjú mondjuk hidegen hagyott, annál inkább találtam érdekesnek Roddy Doyle és Chris Humme írását – hiába én is ismerek a kocsmából olyan arcokat, akiknek a foci identitástényező, egy becsmérlő szó a kedvenc focicsapatról pedig válóok.
Lynn Truss írása Nick Hornby Focilázáról helyre tesz pár dolgot és kedvet csinál a regényhez, míg Javier Marias, Simon Inglis vagy Jerofejev kiterjeszti a foci világát az egész társadalomra, szerintem baromi érdekes párhuzamokat és kronológiákat felvetve. Elhangzik például a foci és a nemzeti identitás kérdése is, ami szerintem még pár misét megér.
Összefoglalva jó ez a szám, mindenről képet kapunk, ami foci. Nemcsak a játékot, de magát az egész környezetét –drukkereket, edzőket, játékosokat, stratégiákat stb. - bemutatja, úgy hogy ez az olyan laikusoknak is érdekes és élvezhető legyen, mint például én. Olvasása melegen ajánlott bárki számára, aki a focival, mint társadalmi jelenséggel is szeretne foglalkozni vagy fel akarja idézni a lelátók szotyis élményeit.
Ezen meglátásomat csak a sportfogadásnak sikerült némiképp ellensúlyoznia felnőttkoromban, mert így vagy úgy, de muszáj volt valamilyen módón kapcsolatban lennem a meccsekkel. Továbbra sem hittem azonban, hogy lehet írni a futballról olyanoknak, akik nem egy szögletben fogantak. Azóta a futball, mint téma mindenhol megjelent az irodalomban, úgy tűnik lehet. A Nagyvilág 2001-ben tematikus különszámban üdvözölte a focit és be kell látnom, hogy a szám mindent elmond a fociról, amit el lehet mondani. Még a szabályokat sem kell ismerni.
Tematikailag a lap kívülről halad befelé, a Futballmozaikban felteszik a kérdést, hogy lehet-e írni a fociról, nem is kell elolvasnunk, hogy tudjuk a választ, viszont a cikk olyan szellemes, hogy veszíteni akkor sem veszítünk semmit, ha megtesszük, én hatalmasakat röhögtem. A Michel Platini interjú mondjuk hidegen hagyott, annál inkább találtam érdekesnek Roddy Doyle és Chris Humme írását – hiába én is ismerek a kocsmából olyan arcokat, akiknek a foci identitástényező, egy becsmérlő szó a kedvenc focicsapatról pedig válóok.
Lynn Truss írása Nick Hornby Focilázáról helyre tesz pár dolgot és kedvet csinál a regényhez, míg Javier Marias, Simon Inglis vagy Jerofejev kiterjeszti a foci világát az egész társadalomra, szerintem baromi érdekes párhuzamokat és kronológiákat felvetve. Elhangzik például a foci és a nemzeti identitás kérdése is, ami szerintem még pár misét megér.
Összefoglalva jó ez a szám, mindenről képet kapunk, ami foci. Nemcsak a játékot, de magát az egész környezetét –drukkereket, edzőket, játékosokat, stratégiákat stb. - bemutatja, úgy hogy ez az olyan laikusoknak is érdekes és élvezhető legyen, mint például én. Olvasása melegen ajánlott bárki számára, aki a focival, mint társadalmi jelenséggel is szeretne foglalkozni vagy fel akarja idézni a lelátók szotyis élményeit.
Jászberényi