Általános cikkek regény 2007 animus

Fűszer nuku

florescu | 2007. szeptember 26. |
C-
Joan Anderson: Egy év a tengerparton. Animus Kiadó, Budapest, 2007, ford.: Mátrai Edit, 175 oldal, 1980 Ft.

Joan Anderson regénye meglehetősen gyenge eresztés. Nem mintha abszolút olvashatatlan lenne, vagy ne érdekel(het)ne senkit, de a mondanivaló annyira célzott, hogy én nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. Néhány fejezet után még bíztam abban, hogy „legalább” korunk könnyed romantikus regényírójának, Tony Parsonsnak női alteregója köszön majd vissza, de aztán rájöttem, kár reménykedni.

Az Egy év a tengerparton a szerző életének egyik korábbi, sok tanulsággal felérő kalandját örökíti meg. Joan házassága egy ideje már nem működött tökéletesen: a gyerekek már rég kirepültek, a férj pedig általában duzzogott és morcogott. Még jó, hogy Joan kezdte kényelmetlenül érezni magát! Mikor a férfi elvállalt egy másik állást egy távoli államban, a nő bemondta az unalmast. Eladták a családi házat, a férj dolgozni ment, a nő pihenni, és agyat szellőztetni a tengerparti nyaralóba. Egy év alatt végülis semmi komoly nem történt vele azon kívül, hogy élt a levegőváltozás ősi receptjével, és néha beúszott a fókák közé. Egy év feminin agyalás és kikötői fizikai munka után rájött, mégis hiányzik neki a családi tűzhely, férje pedig nem is annyira kibírhatatlan, mint amennyire gondolta. Ennyi, és semmi több.

Mondom, nem egy abszolút olvashatatlan regény, de csak úgy az orrunk alá tolták. Fűszer nuku. Nem túlságosan érdekel, mi történt meg valóban az írónővel, de azért vehette volna a fáradtságot, hogy írjon is valamit, esetleg beletegyen valamit abból a regényébe, amit úgy hívnak: írói fantázia. Elég szomorú, ha a regényben mégis van ebből: ilyen formában csak ürességgel találkozhat az átlagolvasó. Joan Andersont persze más dolgok érdekelhették a rovás/írás közben: manapság is nyomatja államokbeli turnéját, minek állomásain kesergő háziasszonyok gyűrűjében osztja az igazságot. Az írónő azért írta meg ezt a regényt, amiért általában használati utasítást mellékelnek a turmixgépekhez, vagy kazettát adnak a nyelvkönyvekhez. Más kérdés, hogy vannak, akik minden bizonnyal erőt meríthetnek a könyvből, ám szerintem anno többen lettek öngyilkosok a Werther elolvasása után, mind amennyien hipp-hopp meglépik majd azt az olvasás után, amit az írónő.

Annak azért örülök, hogy Joan Anderson nem adott megfigyelési szempontokat minden fejezet előtt, és legalább annyit küszködött, hogy kedves és jólhangzó mottókat illesszen a könyvébe. Ez dicséretes, de azt hiszem, a könyv akármelyik olvasója többet ér azzal, ha elkezd e-mailezni az írónővel, vagy pénzt és házaséletet nem kímélve elmegy egy okításra, ahelyett, hogy túlságosan is belemélyedne az irományba.