B+
Julian Barnes: Flaubert papagája, Ulpius-ház, 2007, 250 oldal, 2999 Ft
Gustave Flaubert első epilepsziás rohama 1844-ben volt, ez a tragikus mozzanat végül is azt eredményezte, hogy megszületett Gustave Flaubert, az író. Julian Barnes 140 évvel később, 1984-ben írta a Flaubert papagáját.
Braithwaite, a könyv narrátora, s Flaubert mellett a másik legfontosabb szereplője, ebből a tényből nyílván arra következtetne, hogy a flauberti irónia, amelyet olyan nagyra tart, bő száz évvel az író halála után is vígan működik. Ezt csak azért jegyzem meg, mert a történet elbeszélője, aki lázasan kutat a Bovaryné szerzőjének múltjában, ilyesféle összefüggések százait tárja elénk, amelyek legtöbbje túlságosan sok érdemi információval nem szolgál ugyan, de legalább érdekes.
Kicsit hasonlóan vagyok én is ezzel a könyvvel: Barnes könyvének kevés mondanivalója van ugyan, vagy pontosabban; nincs igazi tétje a regénynek, de legalább érdekes, és helyenként módfelett szórakoztató is. A történet központjában az idősödő, megözvegyült orvos, és hobbi Flaubert-szakértő áll, aki olyannyira megszállott, hogy minden szabadidejét a francia íróóriásnak szenteli, nem tölti tétlenül nyugdíjas éveit, ehelyett kompra száll, hogy felkutassa Flaubert életének minden apró-cseprő eseményét. Egyaránt érdekli a művek keletkezéstörténete, értelmezése és, talán még ennél is jobban a szerző személye maga. Ezért válik fontossá a címben szereplő papagáj is, amelyet két Flaubert-múzeumban is kiállítottak, holott az Egy jámbor lélek című regényének írása közben csak egy csücsült az író asztalán. Braithwait persze nem nyugtázza a múzeumok találékonyságát egy elnéző mosollyal, hanem az igazság nyomába ered, meg akarja tudni, melyik preparált szárnyas az igazi.
A nyomozás azonban csupán ürügy arra, hogy az elbeszélő megossza az olvasókkal azt a rendkívül nagy tudást, amelyet Flaubert-ügyben összegyűjtött, de ne gondoljon itt senki holmi döglesztően unalmas íróéletrajzra, vagy valami túlromantizált nimbusz-fényezésre. Braithwaite szellemesen rendezgeti össze a mozaikdarabkákat, váratlan összefüggéseket fedez fel, vagy éppen teremt közöttük. Ez a merőben szakmaiatlan barkácsolás pont afelé viszi a művet, amitől annak narrátora hidegrázást kap, aki több ízben kifejti, hogy a posztmodern irodalomelmélettől rosszul van, ugyanakkor ő maga egy posztmodern regényhős. Eszerint úgy tűnik, hogy Julian Barnes elég jól beszéli a flauberti irónia nyelvét, posztmodernül természetesen. A regényben rengeteg vendégszöveg lapul meg, többségük Flaubert-től származik, de amelyek nem, azok is összefüggésben vannak vele. A narrátor zabolátlan logikája egyes szövegeket többször is felidéz, hogy újabb összefüggéseket teremtsen, s hogy állandóan átírja, bővítse jelentésüket. Nehéz lenne letagadni azonban, hogy ezek a játszadozások néha azért elég olcsó poénokat eredményeznek, szerencsére azonban Barnes sosem lépi át azt a határt, ahol az efféle huncutságok már túlzottan öncélúak, és idegesítők lennének. Nagy szerepe van ebben annak is, hogy rendkívül változatos szövegtípusokból épül fel a regény; találunk életrajzi kronológia-változatokat, szócikkhez hasonló felsorolásokat, sőt Flaubert egy művének átiratát is. Ezt a meglehetősen heterogén anyagot tartja össze az elbeszélő, akiről végül persze kiderül, hogy nem hiába kutatja megszállottan Flaubert életét, hiszen saját élettörténete párhuzamba állítható a Bovarynéval.
A végén persze fény derül a papagájok titkára is, amely természetesen nem is annyira érdekes. A könyv viszont szerencsére az, ezért is kár, hogy egy ennyire ocsmány borítót eszkábált össze hozzá a kiadó, amely még a legelszántabbakat is könnyedén elriaszthatja. Megérdemelt volna egy fokkal igényesebb fizimiskát, mert ebből a könyvből többet tudhatunk meg Flaubert-ről, mint a harmadikos irodalomtankönyvből. Ez a könyv felhívja a figyelmünket arra, hogy 60 felett sem kell tétlenül önsajnálatba süppednünk, és hogy az irodalom még mindig az egyik legjobb módszer arra, hogy feldolgozzuk a problémáinkat, és egyben pozitív példája a szórakoztató ismeretterjesztés kissé lejáratott fogalmának. Ismereteink széles körben bővülhetnek, az egészen bulváros információktól a komoly elméletig terjed a repertoár, az előbbi azért bőségesebb, mindenestre kedve kaphatunk (újra) Flauberthez, és Barneshoz is. Két legyet, egy csapásra!
