Általános cikkek 2007 b+ ulpius

Flaubert nyomában

sonnyK | 2008. április 13. |
B+
Julian Barnes: Flaubert papagája, Ulpius-ház, 2007, 250 oldal, 2999 Ft




Gustave Flaubert első epilepsziás rohama 1844-ben volt, ez a tragikus mozzanat végül is azt eredményezte, hogy megszületett Gustave Flaubert, az író. Julian Barnes 140 évvel később, 1984-ben írta a Flaubert papagáját.

Braithwaite, a könyv narrátora, s Flaubert mellett a másik legfontosabb szereplője, ebből a tényből nyílván arra következtetne, hogy a flauberti irónia, amelyet olyan nagyra tart, bő száz évvel az író halála után is vígan működik. Ezt csak azért jegyzem meg, mert a történet elbeszélője, aki lázasan kutat a Bovaryné szerzőjének múltjában, ilyesféle összefüggések százait tárja elénk, amelyek legtöbbje túlságosan sok érdemi információval nem szolgál ugyan, de legalább érdekes.

Kicsit hasonlóan vagyok én is ezzel a könyvvel: Barnes könyvének kevés mondanivalója van ugyan, vagy pontosabban; nincs igazi tétje a regénynek, de legalább érdekes, és helyenként módfelett szórakoztató is. A történet központjában az idősödő, megözvegyült orvos, és hobbi Flaubert-szakértő áll, aki olyannyira megszállott, hogy minden szabadidejét a francia íróóriásnak szenteli, nem tölti tétlenül nyugdíjas éveit, ehelyett kompra száll, hogy felkutassa Flaubert életének minden apró-cseprő eseményét. Egyaránt érdekli a művek keletkezéstörténete, értelmezése és, talán még ennél is jobban a szerző személye maga. Ezért válik fontossá a címben szereplő papagáj is, amelyet két Flaubert-múzeumban is kiállítottak, holott az Egy jámbor lélek című regényének írása közben csak egy csücsült az író asztalán. Braithwait persze nem nyugtázza a múzeumok találékonyságát egy elnéző mosollyal, hanem az igazság nyomába ered, meg akarja tudni, melyik preparált szárnyas az igazi.

A nyomozás azonban csupán ürügy arra, hogy az elbeszélő megossza az olvasókkal azt a rendkívül nagy tudást, amelyet Flaubert-ügyben összegyűjtött, de ne gondoljon itt senki holmi döglesztően unalmas íróéletrajzra, vagy valami túlromantizált nimbusz-fényezésre. Braithwaite szellemesen rendezgeti össze a mozaikdarabkákat, váratlan összefüggéseket fedez fel, vagy éppen teremt közöttük. Ez a merőben szakmaiatlan barkácsolás pont afelé viszi a művet, amitől annak narrátora hidegrázást kap, aki több ízben kifejti, hogy a posztmodern irodalomelmélettől rosszul van, ugyanakkor ő maga egy posztmodern regényhős. Eszerint úgy tűnik, hogy Julian Barnes elég jól beszéli a flauberti irónia nyelvét, posztmodernül természetesen. A regényben rengeteg vendégszöveg lapul meg, többségük Flaubert-től származik, de amelyek nem, azok is összefüggésben vannak vele. A narrátor zabolátlan logikája egyes szövegeket többször is felidéz, hogy újabb összefüggéseket teremtsen, s hogy állandóan átírja, bővítse jelentésüket. Nehéz lenne letagadni azonban, hogy ezek a játszadozások néha azért elég olcsó poénokat eredményeznek, szerencsére azonban Barnes sosem lépi át azt a határt, ahol az efféle huncutságok már túlzottan öncélúak, és idegesítők lennének. Nagy szerepe van ebben annak is, hogy rendkívül változatos szövegtípusokból épül fel a regény; találunk életrajzi kronológia-változatokat, szócikkhez hasonló felsorolásokat, sőt Flaubert egy művének átiratát is. Ezt a meglehetősen heterogén anyagot tartja össze az elbeszélő, akiről végül persze kiderül, hogy nem hiába kutatja megszállottan Flaubert életét, hiszen saját élettörténete párhuzamba állítható a Bovarynéval.

A végén persze fény derül a papagájok titkára is, amely természetesen nem is annyira érdekes. A könyv viszont szerencsére az, ezért is kár, hogy egy ennyire ocsmány borítót eszkábált össze hozzá a kiadó, amely még a legelszántabbakat is könnyedén elriaszthatja. Megérdemelt volna egy fokkal igényesebb fizimiskát, mert ebből a könyvből többet tudhatunk meg Flaubert-ről, mint a harmadikos irodalomtankönyvből. Ez a könyv felhívja a figyelmünket arra, hogy 60 felett sem kell tétlenül önsajnálatba süppednünk, és hogy az irodalom még mindig az egyik legjobb módszer arra, hogy feldolgozzuk a problémáinkat, és egyben pozitív példája a szórakoztató ismeretterjesztés kissé lejáratott fogalmának. Ismereteink széles körben bővülhetnek, az egészen bulváros információktól a komoly elméletig terjed a repertoár, az előbbi azért bőségesebb, mindenestre kedve kaphatunk (újra) Flauberthez, és Barneshoz is. Két legyet, egy csapásra!

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.