Recenzióíró akciónk folytatódik, újabb olvasónk, czyprian írta meg véleményét, fogadjátok szeretettel.
Philippe Petit: Felhőkkel táncoló, Partvonal kiadó, 2008, 248 oldal, 3500 Ft
Philippe Petit igazán lenyűgöző. 1974. augusztus 7.-én a World Trade Center ikertornyai közé feszített kötélen több ezer utcai néző –és több millió tévénéző- szeme láttára átsétál a két torony között, majd egy órán keresztül folytatja bemutatóját 400 méterrel a föld fölött. Néha leül, lefekszik, hogy utána ismét meghajoljon és bókoljon a közönségnek. A szeptember 11.-i terrortámadások után – az azóta New Yorkban élő – Petit arra vállalkozott, hogy megírja miként készült fel és hogyan vitte véghez nagyszabású ’bűncselekményét’. Ő ezzel állít emléket a tornyoknak, amiket az ő produkciója révén kedveltek meg az amerikaiak.
Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg meg kellett volna írnia a könyvet.
A Felhőkkel táncolóban a szerző élete nagy bemutatóját írja meg 94, fejezetnek csúfolt, bekezdésben. Egyszerű mondatok, egyszerű szövegfelépítés. Habár érdekes a bemutatóig vezető út, azáltal, hogy szinte csak a szervezés és tervezés legfontosabb pillanatairól mesél, egyhangúvá, monotonná válik. Mindig, amikor lehetősége lenne egy kicsit eltérni a főszáltól – a nagy készülődéstől- valamiféle különös kötelességtudattól vezérelve, mintegy leválasztva a történet egészétől, meghagyja ezeket a részeket a semmiben lebegve. Nem derül ki miért tanult meg oroszul, nem tudjuk meg miért ér véget a kapcsolata a barátnőjével, vagy, hogy mit csinált Németországig, két hónapig tartó gyalogútján. A könyv teli van sötét foltokkal, és levegőben maradt lehetőségekkel. Ezeket némileg kompenzálják a szerző saját rajzai és fotói, de nem tudják teljesen feledtetni a szöveg gyengeségeit. A Felhőkkel táncoló egy másik fogyatékossága maga a hangnem – illetve annak megváltozása- amint a világ legnagyobb kötéltáncosa a tornyok között töltött időről beszél. Az addig higgadt, a maga módján tényekre szorítkozó Petit hirtelen hőssé emeli magát. Anélkül, hogy lekicsinyelném a nagyszerű tettet, én érzem magam kellemetlenül amiatt, ahogyan magáról ír az azt követő részekben (pl.: felhők poétája, fák és felhőkarcolók gyermeke), durván felnagyítva tette politikai következményeit. Az a kötéltáncos, aki megkedveltette magát velünk az azt megelőző oldalakon, hirtelen eltűnik, és egy arrogáns, antipatikus hős veszi át a helyét.
Érdekesség, hogy a könyvet megírása után Paul Auster fordította angolról franciára, és ő volt az, aki 18 elutasítás után kiadót talált hozzá. Habár a magyar fordítás látszólag jól adja vissza az angol eredetit –talán a korrektúra hiánya miatt- maradt benne néhány elírás. Nem sok, de azért elég feltűnőek.
Mindezek ellenére mégis egy csodálatos tett története a Felhőkkel táncoló. A ’csíny’ nagyságrendjét mi sem jelzi jobban, mint a New Yorker 2006. szeptember 11.-i címlapja (ld. a kis képen).
A könyv végén az álmodozó zsonglőr búcsúzásképpen arra buzdítja New York lakóit, hogy építsék újjá a város szimbólumát –egy kicsit átformálva-, és ígéretet tesz egy újabb kötéltáncra, amint a tornyok elkészülnek. Az író egy új művet is kilátásba helyez: ’A zsebmetszés művészetét’ azonban úgy tűnik máig nem sikerült befejeznie. Talán jobb is így.
Philippe Petit volt a legalkalmasabb arra, hogy átkeljen az ikertornyok között. Biztos vagyok benne, hogy ezt neki kellett megtennie. Ugyanakkor –sajnos- abban is biztos vagyok, hogy a róla szóló könyvet nem neki kellett volna megírnia.
