B
L. Simon László: Japán hajtás, FISZ - Kortárs Kiadó, Bp., 2008. 1800Ft.
L. Simon László új kötete már címével is felkeltheti az olvasó érdeklődését. A szerző egyébként is sokoldalú személyiség, így ez a cím, s a kötetben benne foglalt versek és egyéb csemegék talán mégsem teljesen meglepőek azoknak, akik érdeklődve figyelik L. Simon László tevékenységét. Elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy az írás aktusába nagyon sok minden bele tartozik, illetve bele kellene, hogy tartozzon; a kötet kompozíciója arra épül, hogy a nemzedékek közti távolságot áthidalja, és valamiféle harmónia kialakítására törekszik, amiben minden nemű és életkorú egyén/társ részt kell, hogy vegyen – bele kell, hogy illeszkedjen. Már a felvezető, címadó szöveg is (Japán hajtás), ennek a célnak az elérését, illetve a kategóriának a visszaállítását hivatott bemutatni.
„Felvágatlan valóság ez, / kérdések sora, / összecsukott / és ellapozható darabja valaminek, (…)”
Minden vers egy képet „rejt” magában, a lapok közé ékelve. (S talán csak akkor vághatjuk fel őket, akkor férkőzhetünk a közelükbe, egészíthetjük ki tudásunkat, ha kellőképpen megértettük, hogy mit is akarnak közvetíteni ezek a szövegek; Japán hajtások.) Annyit azért hozzá kell, hogy fűzzek, hogy nagyon óvatosan kell bánni az illusztrációval. Ebben az esetben, melynél a Japán hajtás talán már műfaji meghatározás is a dolog elfogadható, és érdekessé alakítja a kötet szerkezetét, mondanivalóját. Azonban ilyen esetben mindig ott bujkál benne valami, hogy a figyelem elterelés rejtegetnivalóra enged következtetni – s itt nem feltétlenül magukra a képekre gondolok.
Mint ahogyan azt már említettük, a fő motívum az „idősek és fiatalok” közösségének bemutatása, vagy a közösség létezésére való rátalálási és rámutatási szándék; nem oktató, hanem inkább bölcselkedő és valamiféle távolságtartó, elvont módon. Természetesen, ahogy azt már más is említette a kötettel kapcsolatban, de persze kihagyhatatlan tény, hogy nem mással, mint Weöres Sándor költészetével, tematikájával rokon L. Simon László lírájának ezen egysége. Konkrétan gondolhatunk itt A teljeség felé c. gyűjteményre, vagy akár magára az Öregek c. versre, melyet Kodály Zoltán nem véletlenül zenésített meg, ezzel felerősítve a nemzedéki kapcsolatok fontosságát – ezzel még többekhez eljuttatva Weöres fiatalkori üzenetét. Ugyanígy rokon persze a Tao te King-el (Az út és az erény könyve), azonban ennek a két említett műnek (magába szívva tartalmukat), mintha elegyét képezné, s ez főleg nyelvében mutatkozik meg.
„Ne hidd,
Hogy fájdalmammal,
Magamra maradtam,
Hogy nem figyelik minden mozdulatunkat,
S már nem tőlünk várják a példát,
Hogy átmeneti magányomban
Ne lennél mindig velem,
Mert túl minden megméretésen
Mégiscsak ez a Szeretettel: és a hit igazi próbája.”
(Nagyanyám nagyapámmal beszélget)
Úgy vélem, hogy ez a rész ennek a szövegnek az egyetlen olyan passzusa, mely valóban fontos és említésre érdemes tartalmat közvetít felénk. A legtöbb vers, annak ellenére, hogy remek sorok, képek, vagy akár monologikus részek találhatók bennük, mintha túlírt lenne. Mintha többet akarna mondani, mint amennyit kellene. Ezek, az életből, annak szituációiból kiragadott kis részletek, egységek, tömörebb, talán kissé szikárabb szerkesztést kívánnának.
Életszerűsége, apró részleteket kibontó stílusa valóban közelségbe hozza az olvasóhoz a mondanivalót, és ha valaki jobban elmélyül a tartalomban, megérezheti, hogy mit jelent a magnyilatkozónak az őt körülölelő világgal a kapcsolata. Megérezhetjük, hogy elsősorban az elfogadás és a „szeretet” az alapja ezeknek a szövegeknek, s hogy mindennek egy bizonyos rend a gyökere, amit nemcsak elfogadni képes, hanem értékelni is – abból meríteni, „hasznot” húzni. A szövegek középpontjában az „én” áll, s legtöbbször magán keresztül mutat rá ezekre a kapcsolatokra, kapcsolati rendszerekre; ebből a szemszögből talán jobban azonosulhat az olvasó a szövegekkel, még inkább magára értelmezheti azt a tapasztalatot, amivel feltehetőleg ő saját maga is rendelkezik, s a szövegek „csak arra valók”, hogy rámutassanak erre a mindennapinak gondolt, de talán mégsem mindennapi közösségre. S a szövegek által, hogy valami „kimondottá” válik, a megnyilatkozó én is közelebb lép a bemutatott kapcsolatokhoz és saját magához. Az írás aktusának terápiás volta, itt kiválóan szemlélhető és talán megérhető, hiszen elég konkrétan feltárulnak előttünk, hogy milyen kapcsolati hálón keresztül jöttek létre az adott textusok, hogy éppen kompenzálni akar a beszélő, vagy elfogadtatni, megszerettetni, vagy elfelejteni.
Külön egységként kell kezelni a kötet záró részében található 10 darab négysorost, melyekkel kapcsolatban szintén vegyesek az érzéseim, és ehhez hozzá tartozik a többi szöveg is, csak azokkal közös kontextusban vagyok képes vizsgálni őket. Ha arról esett szó, hogy négysorosokat megelőző szövegek, néhol kissé túlírtak, akkor itt valami olyan problémával kell szembesülnünk, hogy a formai követelmények, az ahhoz való ragaszkodás, túlhaladja magát a tartalmat. Úgy gondolom, hogy csak egy-két esetben sikerült olyan egyedi, igazán megrázó közeget teremteni, mely a négysoros sajátja – ha csak Pilinszkyre gondolunk. Példának a 10. négysorost hoznám fel, amelyik egyszerűen szólva közhelyes. Olyan témát dolgoz fel, ami érthető ugyan – bizonyos nézőpontból -, hogy miért lett a kötet záró-motívuma, azonban egy tapasztalt, gyakorlott költőnél egy cseppet biceg:
10.
„És végül megszólalnak az égi harsonák:
Nem lesz új lény, s nem lesz új világ.
Elszórt fémdarabok közt bolyong az Isten,
Emlékezz ember: porból vagy és porrá leszel!”
(L. Simon itt moralizál, és kiterjeszt, kvázi oktat. Pilinszky azért is volt olyan nyomasztóan súlyos, mert az egyén helyzetén keresztül mutatott rá a pusztulásra. Nem oktatott, csak rámutatott.)
Természetesen az említett művek mellett, s a távol keleti kultúra bizonyos elemeinek beépülésével párhuzamosan, ott lappang a Zsoltárok könyvének (Zsoltáros improvizációk), vagy akár az Evangéliumok tanításának néhány nagyon fontos eleme; alapvető erkölcsi, emberi értékek ágyazódnak egy olyan nyelvbe, ami újraértelmezi azokat: „Félbe, majd négyrét hajt bennünket az idő” – ez a metafora elsősorban persze az ember hányattatására, a létezés legalapvetőbb problémáira mutat rá, de fontos eleme, hogy az egyén el is rejtőzik, s akár a lapok mögé rejtett képek, szinte kibonthatatlanul vergődik, megközelíthetetlen mások számára. Keveri a mondanivalókat, hol a közösség minden személye által értelmezhető és befogadható témát tesz meg szövege alapjául, ezzel egy bizonyosfajta játékba vonva be az olvasót/befogadót, azonban van, hogy teljesen személyes témát választ, amely – mondjuk – egy konkrét címzetthez szól. Olyan dolgokat is megmutat ebben, az alkotás folyamatairól, a közös gondolkodásról, és lelki-szellemi kapcsolatokról, ami ha hiányzik az életünkből, nem is biztos, hogy értjük, miről is van szó. Ezt értelmezi, és mutatja be nekünk elsősorban a kötet, s arra világít rá, hogy a közösség másokkal, az elfogadás és a megértésre való törekvés alapvető szándék kell, hogy legyen. S hogy a közösség, és értés elérése küzdéssel jár:
„Falakon mentem át, / fehér kövekkel kirakott / falakon, / úton hazafelé / titkos kerítéseken ugrottam át, / félelemmel felrakott / magas falakon (…)”
Emellett azt az érzést is ki kell emelnem a szövegekkel kapcsolatban, ami a kötet végigolvasása során fogott el; hogy nem szabad sokat olvasni ezekből a versekből. Abban nem vagyok biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog ez a fajta költészet: vagy nagyon megfog, vagy sosem tud a közeledbe férkőzni.
