Kevés visszataszítóbb dolgot tudok elképzelni egy farokká faragott banánnál, és ez lehet, az én prűdségem miatt van, de egy Pynchon-regénynek erre talán semmi szüksége nincsen. Főleg, hogy az angol nyelvű kiadásoknak kifejezetten szép borítóik is vannak (ellenőrízd itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt.). Nyomtasd ki faliposzternek a nagyobb verziót.

A banán borzalmasan ciki mindenféle borítón (ld. Verebes Ornélja), de ez maga a mélypont, hogy a makkos banánból ipszilon lesz. Ráadásul egyáltalán nem illeszkedik se a műhöz, se a stílushoz, de legfőképpen a presztízskiadó, a Magvető brandjéhez nem. Kérek egy Kertészt, egy Esterházyt, egy Rakovszkyt és azt a szép, sárga faszos könyvet - ugye, hogy életszerűtlen?

A sajtóközleményből pedig olyan szép és informatív dolgokat tudhatunk meg: Legünnepeltebb, harmadik regénye, a Gravity’s Rainbow 1973-ban jelent meg. Tekervényes történet, számtalan utalással, melyek Pynchon korai munkáinak több témáját kapcsolják össze és fejtik ki (mint a reprobáció, a paranoia, a rasszizmus, a kolonializmus, a konspiráció, a szinkronicitás és az entrópia). A regény gazdag kritikai visszhangot váltott ki: két olvasói kalauz jelent meg hozzá (Fowler, 1980; Weisenburger, 1988), számtalan cikk és könyvek láttak napvilágot róla, internetes oldalak foglalkoznak vele, számos további műalkotást ihletett, és az amerikai posztmodernizmus egyik alapszövegeként méltatják. A regény zömében Európában, azon belül is Londonban játszódik, a II. világháború utolsó hónapjaiban és a győzelmet közvetlenül követő hetekben, ám a történelmi háttér az elbeszélés legnagyobb részében színpadi díszlet.

De mondjátok el ti, milyen üzletpolitika ez: