A gimiből küldtek hozzá. A tanáraim két sztrájk között arra a megállapításra jutottak, hogy hasznos lenne, ha eljárnék valakihez, mert túl zárkózottnak találtak… Talán igazuk van, de engem aztán nem érdekel, mindenesetre eljárok a vénasszonyhoz, ha egyszer a társadalombiztosítás fizeti az egészet.
Azt hiszem, azóta vagyok ilyen, mióta apám elment. Jó messzire. Visszament Marokkóba, hogy ott feleségül vegyen egy másik, anyámnál nyilván fiatalabb és termékenyebb nőt. A mama utánam nem tudott több gyereket szülni. Pedig sokáig próbálkoztak. Ha belegondolok, hogy vannak lányok, akik rögtön az első alkalommal teherbe esnek anélkül, hogy akarnák… Apám fiút akart. Akire majd büszke lehet, aki továbbviszi a nevét, mert ezt követeli a család becsülete, és biztosan volt még egy csomó ilyen hülye szempontja. De csak egy gyereke született. Egy lány. Én. Fogalmazzunk úgy, hogy nem mindenben feleltem meg a vevő kívánalmainak. A gond csak az, hogy ez nem úgy megy, mint a Carrefourban vagy a Tescóban: itt nincs reklamáció. Aztán a szakállas egy napon rájött, hogy semmi értelme tovább próbálkoznia anyámmal, és lelépett. Csak úgy, szó nélkül. Emlékszem, éppen az X akták negyedik évadjának egyik epizódját néztem, amit az utca végén lévő videokölcsönzőből vettem ki. Hallottam, hogy az ajtó becsapódik. Az ablakból még láttam elindulni a szürke taxit. Ennyi. Ennek már több mint fél éve. Már biztosan terhes az a parasztlány, akit feleségül vett. Pontosan tudom, mi fog történni: egy héttel a gyerek megszületése után lesz a keresztelő, amire az egész falut meghívják. Zenekar is lesz, vén sejkek jönnek majd a tevebőrből készült dobjaikkal, hogy emeljék az ünnep fényét. Mindez egy vagyonba kerül majd apámnak – rámegy a Renault gyártól kapott teljes nyugdíja. Aztán levágnak egy kövér juhot, hogy a gyerek megkaphassa a keresztnevét. Mohamednek fogják hívni. Lefogadom, tíz az egyhez.
Amikor Madame Burlaud megkérdezi tőlem, hogy hiányzik-e az apám, „nem”-mel felelek, de a vénasszony nem hisz nekem. A vesémbe lát. Mindenesetre pánikra semmi ok, hiszen itt van az anyám. Legalábbis testileg. Merthogy lélekben messze jár, még messzebb, mint az apám.
A ramadán már több mint egy hete megkezdődött. Alá kellett íratnom a mamával egy igazolást, hogy ebben a negyedévben miért nem étkezhetek az iskolai menzán. Amikor odaadtam a papírt a gimi igazgatójának, a pasas azt hitte, hogy ez valami vicc. Az igazgatót Monsieur Loiseau-nak hívják. Egy hülye hájpacni, és amikor kinyitja a száját, csak úgy dől belőle a Leader Price-ban vásárolt olcsó bor szaga, ráadásul még pipázik is. A nap végén mindig a nővére jön érte, a gimi előtt várja egy piros Safrane-nal. Így aztán nem túl hiteles a pasas, amikor előadja magát mint szigorú iskolaigazgató.
Monsieur Loiseau tehát megkérdezte tőlem, hogy mit szórakozok itt vele, mert azt hitte, hogy az igazolást én írtam alá az anyám helyett. Ez tényleg hülye, mert ha megpróbálnám hamisítani anyám aláírását, az nyilván szép, szabályos lenne. A papíron meg csak egy olvashatatlan, bizonytalan krikszkrakszot látott. Anyámnak nincs nagy gyakorlata abban, hogyan is kell fogni egy tollat. De ennek a nagyokosnak ez eszébe se jutott. Biztosan ő is azok közé tartozik, akik azt hiszik, hogy az írástudatlanság valami olyasmi, mint az AIDS. Hogy csak Afrikában létezik.
Mama nemrég munkába állt. A bagnolet-i Formule 1 szállodában takarít, de csak addig, amíg – remélem, mielőbb – talál valami mást. Amikor késő este hazaér, néha elsírja magát. Azt mondja, csak a fáradtság miatt. A ramadán csak tovább nehezíti a helyzetét, mert az egész napi böjtölés végét jelentő napnyugta idején, fél hat körül még javában dolgozik. Hogy enni tudjon, kénytelen elrejteni a köpenye alá néhány szem datolyát. Varrnia kellett egy belső zsebet a köpenyére, hogy mindez ne legyen túl feltűnő, mert ha a főnöke észrevenné, biztosan leordítaná a fejét.
A bagnolet-i Formule 1 szállodában anyámat mindenki úgy hívja: „a Fatma”. Mindig ezt kiáltják oda neki, és állandóan szemmel tartják, nehogy ellopjon valamit a szobákból.
Anyám keresztneve egyébként nem Fatma, hanem Yasmina. Schihont urat bizonyára rettentően szórakoztatja, hogy minden arab nőt Fatmának hív, minden feketét Mamadounak, a kínaiakat pedig Pingpongnak. Komolyan mondom, abban a szállodában mindenki csonthülye…
Schihont úr anyám főnöke. Elzászi a pasas. Néha azt kívánom, bár dögölne meg egy pincében, hogy falnák fel a patkányok. De ha ezt mondom, a mama mindig letol. Azt mondja, nem szép dolog valakinek a halálát kívánni, még ha leggyűlöltebb ellenségünk is az illető. Egyik nap a főnök mindenféle gorombaságot vágott anyám fejéhez, aki otthon aztán úgy bőgött, mint egy gyerek. Utoljára Myriamot láttam így kiborulni, amikor a sítáborban a fiúk lepisilték. Ez a seggfej Schihont azt hitte, anyám gúnyolódik vele, mert mama a maga fura akcentusával „Schihant”-nak ejti a főnök nevét .
