{ezt olvassuk} Salman Rushdie: Sálímár bohóc (10.)

„A környék öregurai szintén magányosak voltak, egyesek olyan petyhüdt testben lakoztak, amelyet a gravitáció túlságosan megterhelt, mások ősz borostával arcukon, koszos trikóban és kigombolva felejtett sliccű nadrágban jártak, egy harmadik derűsebb csoport viszont szépen öltözött, kedvelte a barettet, és a csokornyakkendőt. Ezek az elegáns urak rendszeresen megpróbáltak beszédbe elegyedni az özvegyasszonyokkal. Erőfeszítéseiket azonban, amelyek során megvillantak a sárga műfogak és előbukkantak a lenyalt hajmaradványok a megemelt barett alól, a nők mindig megvetően elutasították. Ezeknek az idős piperkőcöknek Max Ophuls sértést jelentett, a hölgyek iránta tanúsított figyelme pedig megaláztatást. Megölték volna, ha tehetik, ha nem lettek volna elfoglalva a tulajdon haláluk távol tartásával.

India látta mindezt, a magamutogató, vágyakozó öregasszonyokat, akik kipördültek és flörtöltek a verandákon, a settenkedő, rosszindulatú öregurakat.”

„A vén orosz mindenes, Olga Szimeonovna, a hagyma formájú, farmerbe burkolt szamovárasszony, államfőnek kijáró tisztelettel köszöntötte a nagykövetet. Ha lett volna vörös szőnyeg az épületben, minden bizonnyal leteríti elé. – Mindig megvárakoztatja, nagykövet úr, de mit lehet tenni, ilyenek a fiatalok. Nem szólok semmit rájuk. (…) Mindezeket úgy mondta, hogy közben egy kicsíráztatott krumplit forgatott a kezében. E legutolsó lakhelyén mindenki csak Olga Volga néven ismerte, és saját beszámolója szerint ő volt a legendás asztraháni krumpliboszorkányok utolsó élő leszármazottja, maga is igazi, hamisítatlan boszorkány, aki a krumplivarázslás kifinomult művészetével képes szerelmet ébreszteni, boldogulást biztosítani vagy keléseket előidézni. (…) mostanra viszont, hála egy azóta elhunyt tengerész szerelmének, itt rekedt Nyugat-Hollywoodban, túlméretezett farmerruhákat viselt, (…). Farzsebében villáskulcs és csavarhúzó. Annak idejében el tudta átkozni az ember macskáját, elő tudta segíteni a fogantatást, és meg tudta alvasztani a tejet. Most villanykörtét cserélt, elromlott sütőkbe kukucskált, és beszedte a havi lakbért.”

„Az asszony a Volga deltájától néhány mérföldre keletre, a Kaszpi-tengertől kőhajításnyira született. Aztán következett a huszadik század története, amelyet a krumplimágia formált meg. (…) Persze, hogy felfordulás, túlélés, muszáj, hogy az ember ravasz legyen, mint a róka. Igazam van? Persze, hogy valahol egy férfi, a másutt lenni álma, házasság, gyerekek, akik nem maradnak az emberrel, az életük az övék, amit elvesznek az embertől, és elmennek. Persze hogy háború, elvesztett férj, ne is kérdezzen a fájdalomról. Persze, hogy felfordulás, éhség, csalódás, szerencse, egy másik férfi, aki jó ember, a tengerek embere. Aztán utazás a vízen át, a Nyugat csábítása, utazás a szárazföldön át, második özvegység, a férfi nem tart soká, a jelenlévők kivételek, a férfit nem alkották tartós dolognak. Az én életemben a férfiak olyanok voltak, mint a cipők. Kettő volt belőlük, és mind a kettő elkopott. Azután megtanultam úgymond mezítláb járni.”

„De nem kértem senkitől lehetőségeket. Sohase kértem. Mindig a tudásommal szereztem meg, amit akartam. A krumplitudományommal, igen. Akár ételt, akár gyerekeket, akár úti okmányokat, akár munkát. Az ellenségeim mindig kudarcot vallottak, én meg dicsőséggel győztem. A krumpli hatalommal bír, és általa minden beteljesül. Csakhogy múlnak az évek, és az időt még a krumpli se tudja visszafordítani.”

„Újabb gyönyörű nap. A zöldellő, bohém út, ahol élt, mozgott a tunya, piszmogó ráérős fényben. A város legnagyobb illúziója a tér, hely és lehetőségek bősége volt. A lakásával szemben a folyosó túloldalán Mr. Khadaffy Andang ajtaja szokás szerint félig nyitva állt, bepillantást engedve a sötét előszobába. Az ezüsthajú filippínó úr mindenki másnál régebben lakott az épületben. India egyszer meglepte a mosógépeknél (…) ő maga viszont azon lepődött meg, milyen elegáns a férfi e késő éji órán: selyem házikabát, cigarettaszipka, parfüm, hátrafésült haj. Ezután időnként beszélgettek mosás közben. A férfi mesélt a Fülöp-szigetekről, otthonáról, Basilanról, ami „vasösvényt” jelent. (…) Azt mondta, hogy azelőtt békés hely volt, de most bajok vannak a muzulmánok meg a keresztények közt, és emiatt jött el, ő a feleségével csak jó életet akart, de sajnos nem ez lett a sorsa. Ám az amerikai élet akkor is dolce vita , nemde, még azoknak is, akiknek nem az. Ő elfogadja a sorsát, mondta, és akkor elkészült a mosás. A lányt meghatotta ez az édes, csoszogó úr, és már várta a beszélgetéseiket, természetes tartózkodásán felülkerekedve még az életéről is mesélt neki.

(…) Mégis – erősítette meg Olga Szimeonovna – ritkán hagyta el az épületet, csak hogy a legszükségesebb bevásárlást elvégezze. A felesége, akit a jó élet reményében hozott Amerikába, már évekkel ezelőtt otthagyta egy hitelintézeti behajtó kedvéért. India elképzelte a filippínó nyelvnek és szitkainak zenéjét. Úgy gondolt rá, mintha egyfajta lágyabb, folyékonyabb japán lenne. Pergő, hajlékony szidalmak nyelve, olyan, mint a fafúvósok.”

„- Készen áll – súgta meg Olga – arra az esetre, ha a felesége visszatérne. Ezért hagyja nyitva az ajtaját. De az asszony nem fog visszajönni. – A behajtónak haverjai voltak a biztosítási szakmában. – Ellátták mindennel. A segge lyuka is biztosítva van. Egészség, fog, baleset. Kényelemben él. Ezt Mr. Andang nem tudta megadni neki. Az asszony korában ezek a dolgok fontosak. – Ennek ellenére Mr. Andang nyitva hagyta az ajtaját. A város a szerelmi dalait énekelte, áltatta, reményt keltett benne.”