José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról') /1995./
Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft
Megjegyzés: Felhívom az olvasó figyelmét, hogy alábbi írás nem klasszikus recenzió, egyetlen fejezetet tárgyal a könyvből, spoilerekkel teletűzdelten.
****************************************************
Tizenegyedik fejezet (192-221. oldal)
Nehéz téma, agresszió, nemiség, woman power. Metaforikus katarzis és megtisztulás a legvégén. Nem nyomaszt obszcenitásával, pedig szinte minden borzalom benne van, illetve megtörténik, amit nők el tudnak viselni, még anélkül, hogy belehalnának. Az egyik szereplő, ennek ellenére belehal... Na igen...
Megdöbbentően, már-már a szó vallásos értemében emberi, mindez szigorúan merev, sokszor naturalisztikus díszletek, keretek között. Nemcsak elképzeltem, szinte átéreztem a nemi erőszakot; ugyanakkor nem idegenít el az írás, nem borít ki, semmi túlzás vagy hatásvadászat nincs a fejezetben. Sallagmentes minőségi irodalom. Íme a példa: mindenről lehet írni, csak tudni kell hogyan.
Legszívesebben idemásolnám az egész fejezetet, önmagában, a regény történetétől függetlenül érthető, kevés változtatással a világ egyik legszebb novellája születne belőle. Nem csupán technikailag, a szavak egymás mellé illesztésével nyűgözött le - hozzáteszem sokadszorra - Saramago, hanem a szigorú szerkesztéssel is. A gonoszról, a rosszról ugyanúgy tud elmélkedni, mint az emberi elnéző megértés, vagy szeretet egyik legszebb példájáról, avagy az előítéletek felett álló női összetartozás megnyilvánulásáról. Az impresszionista megjelenítést váltja naturalista részlet vagy bölcs, általános elmélkedés. Mindig ilyen kifejezések jutnak eszembe: mesteri. Példaszerű. Osztályon felüli. Majd becsukom a könyvet, és elnézegetem a fotóját: bordó mellényben áll a - feltehetőleg saját -, plafonig érő könyvespolc előtt, kicsit sárgás az arcszíne, bár az egész kép sárga, régi már... Zsebre teszi a kezét, és mosolyt ereszt meg ódivatú szemüvege mögül. Gyakori szereplője ez a szemüveg a róla készült karikatúráknak. Mutatok egy ilyen karikatúrát, hogy aztán mély levegőt vegyünk, és belemerüljünk a primitív emberi vágyak mocskába, a tisztálkodás hiányának bűzébe, a nemi vágy elsöprő erejébe, és a női idegrendszer működésének titkaiba.
Először helyzetképet kapunk az intézetben uralkodó nyomorúságos állapotokról, és annak lakókra gyakorolt hatásáról. Nem kerülgeti a témát, mégis van a leírásban valami szemlélői, orvosi szenvtelenség.
(...) egy lépést sem lehet úgy tenni a hátsó udvaron, hogy az ember bele ne botoljon egy-egy hasmenéssel küszködő vakba, vagy olyanokba, akik gyötrő székelési ingerükkel viaskodnak, eleinte nagy reményekkel, de végülis hiábavalóan (...) és nem mulasztaná el lejegyezni azt a nyilvánvaló ellentmondást, amely a kevés elfogyasztott és a nagy mennyiségű kiválasztott anyag között mutatkozik, s eképpen talán bizonyításra kerülne az is, hogy az ok és okozat híres és annyiszor idézett viszonya, nem mindig megbízható, legalábbis bizonyos mennyiségi szempontokból kiindulva.
(...) akik láthatóan makkegészségesen jöttek, és most éppen úgy, mint a többiek, föl sem tudnak kelni nyomorúságos vaságyukról (...)
Sokakat elkapott az erős influenza: lázcsillapító, bármilyen egyéb gyógyszer ami az asszonyok csekélyke személyes holmijában van, csupán néhány tablettányi, szempillantás alatt elfogy. A betegeknek nincs külön segítsége vagy ellátása. Az influenzán túl az idézett emésztőszervi megbetegedések jellemzőek, illetve - elborzasztásképpen - érdemes megemlíteni előrehaladott állapotban lévő két rákos esetet; és az általános éhezést. Legfőképpen az éhezést. A beteget és egészségest egyaránt sújtó éhezést: ne feledjük el ezt, sok mindenre magyarázatot és felmentést adó tény.
A banditák kórterme tele van élelmiszeres ládákkal; a többiek viszont annyira ritkán jutnak ennivalóhoz, és a mennyiség akkor is minimális, hogy lassan az ismerten szennyezett padlóról kénytelenek összegyűjteni a morzsákat. A banditák kórtermében gyakorlatilag romlik az étel, mégsem osztják szét.
Tetszetős bölcselkedő oldalakkal indítunk tehát, amikor leírást kap, hogy a számbeli fölényben lévő többiek közül többen szervezett fellépésre buzdítottak a zsarnokok ellen, és bár mindenki egyetértett a céllal, az óvatosabbak figyelmeztettek, "hogy általában véve milyen végzetes hatása lehet a pisztolyoknak". Találunk közismert mondást a számbeli fölényről, dialektikus állítást az akaratok összeadódásáról és megsokszorozódásáról "egészen a végtelenig".
Volt egy próbálkozás, az egyik kórteremből indult, hogy nagyobb küldöttséget menesztenek az élelemért a megszokott két fős, minden alkalommal megszégyenített delegáció helyett. Minden kórteremből várták a jelentkezőket, végül mégis magukra maradtak (hála a mindenhol ott lévő, egy vagy két óvatos bölcsnek). Az akció nem bizonyult sikeresnek: furkósbottal megfutamították őket, kegyetlenül elnáspángoltak mindenkit, akit értek, és egy lövés is eldördült, célzottan, emberre. Nem sérült meg senki, azonban itt is elmélkedünk egy sort, vajon, aki a lövést leadta alacsonyabbnak gondolta a tiltakozókat, tehát csak véletlenül lőtt olyan közelre, vagy ellenkezőleg magsabbnak gondolta őket, amikoris el lehet kezdeni aggódni, mert szánt szándékkal meg akart sebesíteni, vagy ölni egyet közülük. Csupán a véletlen műve volt, hogy a rebellis csoport bejelentette melyik kórterem képviseletében jöttek, így csak nekik kellett három teljes napon át éhezniük, nem kollektíven az egész társaságnak.
A lázadó kórterem lakói ezek után nem tehettek mást, mint hogy ezalatt a három nap alatt ajtóról ajtóra jártak és alamizsnáért könyörögtek, egy darabka kenyérhéjért, és az isten szerelmére, ha még valami más is kerülne mellé, éhen nem haltak, az bizonyos, de sok intő jó tanácsot hallottak, Ilyen gondolatokkal felkopik az állatok, Ha belemegyünk abba, amit mondtatok, hová jutottunk volna, de az volt a legrosszabb, amikor azt mondták nekik, Legyetek türelemmel, legyetek türelemmel, ennél kegyetlenebbül hangzó szavak nincsenek, még a sértegetés is jobb. És amikor lejárt a büntetés három napja, és mindenki azt gondolta új nap virrad fel, látni kellett, hogy annak a boldogtalan kórteremnek a vezeklése, amelyben az a negyven lázadó vak meghúzta magát, még nem ért véget, mert az ennivaló, amely eladdig húsz embernek sem volt elegendő, olyan kevésre csökkent, hogy még tízen sem tudták elverni vele az éhüket.
A nyolc oldalon keresztül tartó bölcselkedés, logikai szökelléssorozat talán túlzásnak tűnik, de a fejezet további része - meglátjuk majd - felülírja ezt a benyomást. Mindennek lesz értelme, őszintén szólva a legvégére áll össze, hogy patikamérleg pontossággal adagolta nekünk a történetet José Saramago. Idegnyugtató nyolc oldal ez, mint műtét előtt a Dormicum.
Utolsó felvezetés ez a részlet, illetve témája:
(...) Ez volt a helyzet, amikor utasítás érkezett a banditáktól, hogy újabb pénzösszegeket és értéktárgyakat adjanak át nekik, mivelhogy megítélésük szerint az átadott ennivaló meghaladta már az első fizetség mértékét, amelyről egyébiránt azt állították, hogy nagylelkűségükben többre értékelték. A kórtermek elkeseredetten úgy válaszoltak, hogy egy fitying sem maradt már a zsebükben, az összegyűjtött javakat hiánytalanul átadták (...)
... tehát az arról való elmélkedés, hogy a kórtermek nyilvánvalóan különböző értékű vagyontárgyakat adtak át, továbbá, hogy minden kórterem úgy véli, nyilvánvalóan ők adták a legtöbbet. Szép szép ez a közösködés, és egyenlő elbánás, de ha egyénileg kapna mindenki élelmet az értékeiért cserébe, és nem kellene élőskösőket eltartania, talán jobb volna. Innen már csak egy lépés az a feltételezés, hogy egyesek nem vették komolyan a fenyegetést és maguknál vagyontárgyakat rejtegetnek. Tehát a banditák és a gyanút fogó vakok, nevezzük őket most a szerzővel együtt 'rossz vakoknak', átkutatják valamennyi kórtermet, mely expedíció során
(...) találtak néhány órát és gyűrűt, inkább a férfiaknál, mint a nőknél. Ami a belső igazságszolgáltatást illeti, ez nem lépett túl néhány véletlen pofonon, néhány rosszul irányzott gyönge ökölcsapáson, inkább sértő szavak hangzottak el, egy-egy olyan mondat, amely a régi szónokias vádak körébe tartozott, mint például, Még a saját anyád szemét is kilopnád (...)
Hihető emberi reakciók, gondolatok és viselkedés továbbra is. Időtlen történet, egyetemes érzelmek: az elbeszélői stílus mellett a legnagyobb erőssége a könyvnek. Nem túloz, nem akar sokkolni, lenyűgőzően letisztult, bár nem sallangmentes. A maga gyönyörűségére elbeszélőnk sokat emleget közmondásokat, filozófiai gondolatokat, józan paraszti ész diktálta szokást vagy épp ellenkezőleg zsigeri kapzsiságot. És egyéb zsigeri ösztönöket is. Főként ezekről lesz szó a továbbiakban.
Egy hét múlva a vak banditák üzenetet küldtek, hogy nőre van szükségük. Csak így, egyszerűen, Küldjenek nekünk nőket.
Folytatjuk a fejezetet...
