José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')
Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft
A hetedik fejezet (117-139. oldal)
Az első 17 oldallal elaltatja figyelmünket a szerző, szokásos, várható életképek a bezártakról: késik a reggeli, az emberek az előző napi kimaradt étkezés miatt korán ébrednek, a türelmetlen hajnalban ébredők felkeltik a még hortyogókat.
Nos hát, a könyvekből, de még a inkább a mindennapi tapasztalatból tudjuk, hogy aki jókedvében kel fel kora hajnalban, vagy akinek szükségből kell felkelnie hajnalok hajnalán, az nehezen viseli el, hogy a jelenlétében mások édesdeden aludjanak tovább, s még inkább így van ez ebben az esetben, amelyről most szó esik, mert nagy különbség van egy olyan vak között, aki alszik, és egy olyan vak között, akinek semmi haszna nincsen abból, hogy nyitva a szeme.
Szívesen elidőzik a gyakorlati életbölcsességeknél Saramago. Sokat mosolyogtam a megállapításon, hogy a hajnali ébredők milyen türelmetlenül viselik a délig alvókat: találó. Anyukámmal például tökéletes aszinkronban vagyunk a bioritmus kérdésekben, és a ritka közös nyaralások első napjaiban muszáj vagyok áthangolni magam az övére - naná, hogy nincs valamilyen élhetőnek tekinthető kompromisszum kialakítására lehetőség... -, tehát nyári időszámítás szerint 20h 30 körül aludni menni, 5h-kor ébredni... Puff neki. Mindezt kíséri egy ál-udvarias, ál-szerény, és ál-mártír felhangú mentegetőzés a részéről, "Nem szerettelek volna felkelteni, aludj csak nyugodtan", és pakol vagy kotor vagy keresgél hangosan, rendületlenül, tovább... Kizárólag a teljes igazság kedvéért hozom szóba, a hétköznapi programokat pedig a TV5 Monde csatorna "Questions pour un Champion" című adásához kell igazítani... :-)
Folytatva a hetedik fejezet boncolgatását: szinte önmagát mentegeti a regénynek ebben a részében elbeszélőnk: ő tudja, hogy ezek a gondolatok nem illenek történetünk mélységéhez, csak igyekszik sok mindent megvilágítani. Személyessé teszi ez a néhány kiszólás az olvasás élményét.
Ezek a lélektan körébe tartozó megfigyelések aprólékosságuk folytán látszólag nincsenek összhangban azzal a roppant méreteket öltő katasztrófával, amelynek megjelenítésével ez az elbeszélés fáradozik, csupán arra szolgálnak, hogy megvilágítsák, miért volt már ébren olyan korán valamennyi vak.
Hosszabb kirándulásokon, kórtermekben, laktanyában tapasztalható apró kis kellemetlenségek sorát éljük át.
Itt nem csak tapintatos és jólnevelt emberek gyűltek össze, akad olyan faragatlan népség is, amelyik reggelenként, tekintet nélkül másokra, nagyokat köpve és szellentve könnyít magán, bár az is igaz, hogy a nap többi részében már nem jellemző rájuk ez a kirívó viselkedés, ezért aztán egyre jobban elnehezedett a levegő, ami ellen semmit sem lehetett tenni, mert az egyetlen nyílás az ajtó volt, az ablakokhoz senki sem tudott hozzáférni, olyan magasan voltak.
Szinte kezdenénk unatkozni, amikor egy frenetikus oldal mindent megold és felszabadítja a történetet, hogy sodródhassunk tovább. Nézzük a fontos lépéseket, amelyekkel eljutunk odáig.
Végre megjön a reggeli, a hangszóróbeli hang nyomatékosan figyelmezteti a bezártakat az előírtak betartására, fegyelmezett mozgásra az udvaron, amikor átveszik az élelemmel teli dobozokat. Csakhogy aznap a katonák más helyre, az udvar közepére teszik le a csomagokat, nehogy a vakok által tájékozódásra használt kötéllel érintkezve, ők is elkapják a fehér kórt. A vakok közül sokan mennek ki az élelemért, vannak akik különösen nehezen tájékozódnak, a katonák nézik őket, dirigálnak nekik, valahogy így:
Gyerünk, gyerünk parancsolta az őrmester. A vakok egymásba gabalyodtak, megpróbáltak sorba állni, hogy rendezetten haladhassanak, de az őrmester odakiabált nekik, A dobozok nem arra vannak, engedjék el a kötelet, engedjék csak el, kanyarodjanak el jobb felé, jobbra, jobbra, hülyék, ahhoz nem kell szem, hogy valaki tudja, merre van a jobb keze. (...) A katonák legszívesebben célba vették és megfontoltan, hidegvérrel lelődözték volna azokat az agyalágyultakat, akik úgy bóklásztak erre-arra az orruk előtt, mint a sánta rákok, és lomha ollójukkal hadonászva keresték hiányzó lábukat. Tudták mit mondott aznap reggel az ezredparancsnok a laktanyában, hogy azt a problémát, amit a vakok jelentenek csak úgy lehet megoldani, ha fizikailag megsemmisítik valamennyiüket, most és a jövőben is, nem törődve a hamis emberiességi megondolásokkal, ahogy kifejezte magát, ugyanúgy ahogy levágják az elüszkösödött testrészt, hogy a test életben maradjon. (...) Néhány katona, (...) nemigen értette, (...) de egy ezredparancsnok szava ugyancsak képes kifejezéssel élve, annyit ér, amennyit nyom a latban, senki nem jut fel ilyen magasra a katonai ranglétrán, ha nincs igaza mindabban, amit gondol, mond és tesz.
A kialakult tolongásban, fejetlenségben és ijedtségben, ami a dobozok megtalálását illetve az egyik elveszett vak csoporthoz való visszatalását övezi, néhány telhetetlen a vakok közül magához ragad több dobozt, majd eltűnik vele. Így a reggeli megint nem annyi, amennyinek lennie kellene, de legalább van: tejeskávé, pirítós, margarin, és ennek mindenki örül, ha bosszúsan is gondol a minden bizonnyal kaján vigyorral tripla adagot habzsoló "társakra".
Az epizód, amikor az egyik vak egyedül tántorog elveszetten, és egy hajszálon múlik lelövik, vagy életben hagyják: jól kiélezett, izgalmas de mégsem nyomasztó része a fejezetnek. Mindenkinek külön figyelmébe ajánlom!
Nem véletlenül vannak hosszú részletek a katonákról, el kell jutnunk ugyanis ide, ahol szerintem sok minden helyre kerül:
Akkor megtörtént, aminek egyszer meg kellett történnie. Kintről lövések hallatszottak. Megölnek bennünket kiabált valaki, Nyugalom, mondta az orvos, gondolkodjunk logikusan, ha meg akarnának ölni, itt bent lőnének, nem odakint. Igaza volt az orvosnak, az őrmester adott parancsot, hogy lőjenek a levegőbe, és nem egy katona vakult meg hirtelen, miközben az ujja ráfonódott a ravaszra, érthető, hiszen másképpen nem lehetett volna irányítani és engedelmességre kényszeríteni azokat a vakokat, akik kifelé bukdácsoltak az autóbuszokból, az egészségügyi minisztérium értesítette a hadügyminisztériumot, Négy autóbuszra valót küldünk belőlük, Az mennyi, Mintegy kétszáz ember, Hol fogunk ennyit elhelyezni belőlük, (...). Van megoldás, foglalják el az összes kórtermet, Így a fertőzöttek közvetlen kapcsolatba kerülnek a vakokkal, Az a legvalószínűbb, hogy előbb vagy utóbb ezek is megvakulnak, különben is a helyzetet elnézve föltételezem, hogy már mindannyian megfertőződtünk, biztos, hogy nincs már egyetlenegy olyan ember sem, akire ne nézett volna rá egy vak, Ha egy vak nem lát, kérdezem én, hogyan tudja a látásával továbbadni a bajt. Tábornok úr, valószínűleg ez a világon a leglogikusabb betegség, a vak szem átadja a betegséget a látó szemnek, látott már ennél egyszerűbb dolgot, Van itt egy ezredes, aki szerint az jelentené a megoldást, ha megölnénk mindenkit, amint megvakul, Nem nagyon változtatna a dolgon, ha vakok helyett halottak volnának. Ha valaki vak, az nem halott, Így van, de ha valaki halott, az vak, (...). Aznap, estefelé a hadügyminiszter felhívta az egészségügyi minisztert, Tudja mi történt, az az ezrede, akiről beszéltem, megvakult, Vajon most hogyan vélekedik arról az ötletről, amivel előállt, Már vélekedett, főbe lőtte magát, Következetes viselkedés, nagyon helyes. A hadsereg mindig készen áll arra, hogy példát mutasson.
Pompás fejezet megint; nem csalódtam. Egy záró idézet:
El kell mondanunk, még mielőtt elfelejtenénk, hogy nem minden lövés irányult a levegőbe, az egyik autóbusz-vezető nem akart bemenni a vakokkal, tiltakozott, hogy tökéletesen lát, három másodperc múlva az eredmény tökéletesen igazolta az egészségügyi minisztert, aki azt mondta, hogy aki halott, az vak.
Két hét múlva folytatjuk.
