Expressz önéletírás

Nyerges András: Voltomiglan
Noran, 2007, 177.o., 1999 Ft

Mi lehet a baj ezzel a regénnyel? Szórakoztató, érdekes, olvastatja magát és közérdekű témát dolgoz fel, kicsit el is gondolkodtat. Talán az, hogy Nyerges valójában költő, és lírikusként próbál regényt írni? Hogy a látszólag könnyedén odavetett mondatok között stilisztikai egyenetlenségek bújnak meg? Vagy az, hogy a főhős nem egy hús-vér gyerek, hanem egy felnőtt szemmel félreértett gyerek-séma? Vagy az, hogy 20 év történései 177 oldalban zsúfolódnak össze? Haladjunk szépen sorjában!

Nyerges a hatvanas évei vége felé járó irodalmi alak, mondjuk költő, mert eddig sok verseskötete jelent meg. De mégsem mondhatjuk ezt nyugodtan, mert utóbbi időben főleg prózában utazik. Művészi igénnyel és nem művészi igénnyel egyaránt közlekedik a médiumok és szövegtestek között.  Utóbbiak közül a Színrebontás című publicisztika-sorozat érdemel említést esetünkben, mert némi rokonságot mutat a Voltomiglan történelem-közelítésével. A Magyar Hírlapban, később az Ésben, majd könyv alakban megjelenő cikksorozaton keresztül Nyerges egyfajta (lightos) történelmi megmondóemberként működik, aki helyére teszi múltunk vitatott, vagy legalábbis a szerző által vitathatónak tartott eseményeit. Nyerges a történések mögött egy örök, már-már metafizikai kettősségre hívja fel a figyelmet: minden felcserélhető a saját ellentétére. Például a jobboldali retorika baloldalira, a hittanóra úttörőnyakkendőre.

Jelen esetben egy családfából faragott deszkaállványzattal megerősítve bizonyosodik be, hogy a látszat mennyire csal, és mennyire félre lehet érteni olykor egyértelműnek tűnő dolgokat is.

Különösen nehéz tisztán látni, ha az ember egy négyéves Nyerges, akinek látását a szülők a „nichtfordemkind” (ne a gyerek előtt!) visszatérő jelszavával homályosítják el.

A félig-meddig önéletrajzi ihletésű írásban a visszatekintő főhős négyéves önmagát igyekszik felidézni, amint a második világháború kellős közepének zivataraiban áll, és félreérti, átértelmezi, vagy egyszerűen nem érti a rázúduló terheket.

A terhekben nemcsak a bombázások, a légópince, és a félbeszakadó séta, hanem a család és annak szappanoperába illően szövevényes története is közrejátszik. Az anyai ágat a zsidó gyökerek terhelik, az apai ágat pedig a bigott kereszténység. Előbbi részről Zsiga papa és Margit mama a tündéri, kedves és intelligens oldalt, utóbbi részről Irén mama ezek ellenkezőjét képviseli. A szülők jó fejek, szellemesek, és többnyire remek problémamegoldó készséggel rendelkeznek. Miközben mindennek és mindenkinek a helyzete változik, Irén mama boszorkányos gonoszsága állandó marad a maga szélsőséges megnyilvánulásaival.

Ami a terjedelmet illeti: 177 oldalt egy délután, vagy egy éjszaka alatt ki lehet végezni. Olyan érzésem van, mintha az elbeszélő sietne: mert kevés az ideje, vagy mert nem biztos, hogy végighallgatják. Ezért alig tesz pontot, nem tart szünetet mondanivalójában. A regény nagyobbik része Andriska négyéves korában zajlik, majd expressz gyorsasággal ugrunk át 20 évet, megemlítve néhány fontosabb és megrázóbb eseményt a szovjet érából, hogy aztán 64-re álomi ködökből újra előjöjjön az eredet kérdése.

A néhány vonallal vázolt tárgyak és emberek nem tudnak kitörni a papír két dimenziójából, ahogyan a borítón egymás mellé rakott fényképek sem. A zivataros események és a vég nélküli mondatok áradata eláztatja a figurákat is.