A zászló
 

Az ügy torzítatlan és sandaságtól mentes finomsága a zászlók szituációjából látható át a legkönnyebben. Nézzünk hát onnét.
Megvan bennem a részvét és tartózkodás kellő keveréke, mert (például) ugyan el-eltűnődöm, hogy számomra melyik zászlótartó a kedvezőbb, s rájöhetek (föltéve, hogy arccal az utca felé állok, egyébként bonyolódik a dolog), hogy a bal (vagy a jobb, nem tudom már) nekem tárgy szerint előnyösebb, hisz valamelyest szélesebb, azaz inkább öblösebb, tehát amikor belé ereszkedem, nem horzsolom a vasperemet, és nem pereg, mint súlyos eső, a rozsdás vaspermet lefelé, mindazonáltal (más részről) eszmefuttatásomat nem értékelem túl: kiszáradt fa a nyél, na zakson, ha kissé szűken van – alkalmas vagyok így a szóra.
Induljunk egy sarokból: ha ugyanis nem volt ünnep – és van, hogy nincs ünnep –, a sarokba állítottak, pontosan szólva, egy fal és egy szekrény pontatlan illeszkedésébe, ahol önnönmagamba göngyöltettem, s ez a processzus ugyancsak kétségessé tette zászlóságom: szakaszosan létezem tehát, de gondolom, ezzel így vagyunk mindannyian, bevallva, bevallatlanul. Formális logikai készségem meglehetős, így aznap, mikor kikerültem a sarokból, és nem volt ünnep, tudtam, hogy miről lesz szó, nem estem pánikba, megbízhatóan fakultam, porosodtam tovább abban a néhány ún. bizonytalan másodpercben.
Kint esett az eső. Vagy sütött a nap. Mindenesetre idő volt. Erzsébet asszony, a házmesternő kopogott, s kérte a zászlót. Én nem értek (nagyon) a nőkhöz, csupán azt ismételhetem, amit gazdámtól (henye szóhasználat, állami tulajdon vagyok) hallottam.
– Ej, micsoda izék!
A gazdám átnyújtott, hivalkodó mozdulattal, és úgy, hogy valamiféle jelkép lehettem, mert a gazdám felesége elpirult; Erzsébet asszony becsülettel elmarta a rudam, s nyilván láthattam volna szemtelen, vagány pillantását, amint gazdámra néz, és tekintetük érdektelenül összegubancolódik – magammal kellett törődnöm; durva tapintású, de jólesően meleg asszonykéz simult körém, s érezhettem, én sem vagyok számára közömbös, időnként egy-egy izom rándult meg izgatottan a tenyerén, ha elfogult lennék, azt mondanám, remegett, szálkáim megelégedetten simultak hozzám (miáltal nem is voltak szálkák).
Vittek mosni. Ide most beépítek, hatalmas robajjal, mintegy mellékesen, ám szántszándékkal egy szakadékot, hogy aztán tüstént aktuális dolgaink után nézzünk. Múltam tiszta: derekamat csak tiszta kezek markolták, hogy mégis nyomot hagy a nyelem, azt kizárólag egy rosszféle fafestéknek tulajdonítom. Fecsegek, tovább.
Talán a sok mosószer (egyébként árt a színemnek), talán a centrifuga kíméletlen pörgése tett oly révedezővé, hogy már csak arra a manőverre figyeltem föl, amellyel a zászlótartóba ügyeskedtek, és máris előrehajolhattam, szinte az utca fölé, büszkén, oltalmazón, rutinból. A kín, amely kísérte befészkelődésemet, jelezte, hogy mosáskor Erzsébet asszony elcserélt, s most a közös erkély bal oldalán lengedeztem (büszkén stb.). Jobbról, jelzem, társam helye üresen rozsdállott, (volt) gazdáim hangját hallhattam.
– Ha fene fenét eszik, akkor is a standard tojó kategóriába indulok.
– Jól van, jól van, ne izgasd föl magad. Te vagy a kerületben a legjobb galambos. Vízszintes nyolc. Goethe halt meg, német mindenes, 1832-ben!
– Szegény!* – nyüszít föl erre gazdám, a galambász, és dúltan az erkélyre siet. (Itt már látom, hogy dúlt.) Cinkosan rálobogok. Ettől piros lesz a feje: jól mutatunk így ketten.
– Te, anya! Ez maffia. Ezek ott a szövetségben engem ki akarnak csinálni. Nem engednek indulni a standard tojóban, és most még a vörös zászlót is elveszik tőlem.
– Dehogy vették. Az a lúd elcserélte. Egyébként is mit számít?
– Értesz is te a politikához. Nyilván a szomszéd az emberük.
És ezzel elkezdődött az, aminek nem szívesen lennék részletes tolmácsolója. (Lehetséges, hogy csak szélcsend van, de inkább a szomorúság az, ami kókaszt.)
Volt gazdám átront mostani gazdámhoz, és patáliát csap, hogy mostani gazdám mért lop, megértem, hogy erre mostani gazdám ezt kikéri magának, de a hangsúly és az a száraz öröm, ami szavai között bujkál (maga is szóként), sejteti, hogy régi viszály újul föl, amely egyébként (erre is bőven keríthetnénk szót) egy lábtörlő illegális fölcseréléséből eredeztethető – volt gazdám még nem említi föl a lábtörlőt, avval érvel, hogy ha jobbról jönnek az emberek, akkor először engem kell megpillantaniok, amire mostani gazdám joggal mondja, hogy balról is jönnek emberek, sőt minden bizonnyal azok jönnek, akik jobbról jöttek, lévén az utcánk zsákutca, és röhögni kezd, amire volt gazdám elveszti a fejét, és máris azt mondja, hogy a szomszéd úr fasiszta, már csak ezért sem való neki a vörös zászló, mér a másik igen?, vág vissza a levegővétel adta szünetben mostani gazdám, sőt folytatja aztán volt gazdám, még a lábtörlőt is kicserélte.
Esetleg furcsállható, hogy ilyen érzékeny vagyok, de gondoljunk arra, hogy a zászló nem csupán színes szövet. Mit kerteljek, intelligens vagyok (ez csöppet sem tölt el büszkeséggel, volt rá időm, hogy azzá legyek), így a primér ostobaság első fokozatban bosszant, majd kedvetlenné tesz. (Ha dáma lennék, öregecske, mondhatnám: nervóz leszek, és deprimált.)
A két feleség kiódalog a rozzant (közös) erkélyre, hogy méregessék egymást, de – miközben tekintetük zavartan végigfut a nyelemen, amitől érzem, nem vagyok hiábavaló – úgy döntenek, hogy ez a férfiak ügylete, és attól ők még nyugodtan. Nekidőlnek a rácsnak, a hasuk megfelelő részlete hiánytalanul kitölti a kovácsoltvas-cirádák öbleit, ez valamilyen okból nem gusztustalan, hanem kedves tény. A lenti ablakból Erzsébet asszony nehézkes kontya hajol ki.
– Látja, vár valakit.
– Pierót.
– Pierót, a vadkant? – És mind a ketten fölnevetnek. Na ez most gusztustalan. ((Egyébként micsoda sokat sejtetés! Talán a szerző is benne a buliban?))
Sajnálom, hogy éppen az ügyről szóltam oly keveset, azt is kétségbeesett hadarással. Talán érthető, miért. Pedig meglehet, nem lesz többé lehetőségem rá, mert ahogy hallom volt gazdám megcsukló hangját, hamar megütheti őt a guta, akkor meg úgyis fekete zászló kerül a helyemre.
Mindegy: most még a szél lobogtatja selymes pofám.