)Elbeszélek, én, ez az „én” azonban nem koholt személy, hanem a regényíró, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, én, én mesélem el barátaim és barátnéim történetét, azt mondja nekem K., hogy ő, K., ezt az asszonynak mondotta egy kristályos éjszaka, szereti az éjszakát, a tér fekete üregeit, a kétes sötétet, az ezüsthínáros égboltot, a távoli kettős hegy lomha estiségét, a szegényes, elhagyott utcákat etc., az üres és furcsa színpadot, és nem lepődik meg, nem dühöng, nem orrol, ha éjnek évadján fölriad, hát fölkel, nem bánja az egészet, sétálgat szobájában le-föl, ingben, nem mintha ez a dolog kirekesztőlegesen kellemes volna, azaz példának okáért rögvest valami mély és forró titokba zuhanna, az asszonyba, aki ne gyanakodjék most érzelmi zsarolásra vagy más kifinomult férji aljasságra, ne, kéri, ne, az asszony egyébként is aluszik ilyenkor, s ha arcán néha, a megfelelő időben tejes mosoly suhan át, vagy mintha helyeslően biccentene, illetve ellenkezve ingatna, az inkább csupán reflex, a jámbor izmok ajándéka, s noha ő képes azt gondolni, hogy mindez vagy mindennek nem jelentéktelen hányada tettetés, és az asszony szövegválogató, azt hallja meg, amit akar, ez az elgondolás nem érvényesíthető, neki hivatalosan, nincs joga ehhez a gondolathoz, és nincs ereje, hogy ezt a jogot megszerezze, arról nem beszélve, s tán ereje is ezért illan, hogy vezetni a leleplezés se vezetne sehová, iszen az asszony éppenséggel őmiatta nem vallhatná be, ha igaz, ha nem, figyelmének manipuláltságát, tompa hitét, rokon közönyét, mert e megtörés főként az ő rosszindulatára vetne fényt, amiért egyáltalán eszébe jutott az, ami később az igazságnak mutatkozott, mindez pedig összehasonlíthatatlanul kellemetlenebb annál az önmagába forduló dohogásnál, később duzzogásnál, melyet ő, K., ilyenkor megoldásnak nevez, ám ha nem aludnék is az asszony, mint ahogy, gondolja, most, és elfordulva a hideg ablaktól látja, aluszik, a paplant már könnyen, azaz nem erővel és nem is rossz álombeli görcsben a két lába közé húzta, combja fehéren, enyhén kifordulva, gyönyörű, puha és márványos egyszerre, hosszú sörényed, langyos-lusta combod, mannás-meleg melled, tejízű csókod, az arca viszont szenvedő, nehéz, fénylik az éjszaka zsírjától, orcáját nappal láthatatlan barázdák törik szét, egy különösen erőteljes az orrcimpa mellett zuhanik például le, és mindenütt a vánkos nyomai, hasonlatosan azokhoz a kesze-kusza jelekhez, melyeket füvön ültünkben szerezhetni, ott azonban a zöldellő fű miatt képtelenség megfeledkezni az üdeségről, ritka az az ember, akinek zöldre a romlott hús színe rémlik föl, ekképp az egész pusztítást elnézően kezeljük, ujjbegyünk szinte büszkén fut végig a hepehupás, fű gyötörte felületen, és még később is, mert egy idő után, nincs mese, viszketni kezd, bandzsal diadalittassággal vakaródzunk, és fordítva, ennek hiányában, lám, ő, K., is szánakozással néz az asszony földúlt arcára, félhangosan leheli az ablaküvegre, mopszlipofa, nem, semmi esetre sem nyúlna a mostani időszakban trükkhöz etc., nem akarja, ahogy az asszony mondaná, őt, az asszonyt, térdre kényszeríteni, soha nem is akarta, s ha néha úgy tűnt föl, hogy ő idióta bulldog módjára csapott valamire rá, és, valóban, akkor engedte el, amikor már az asszony belefásulva föladta a továbbiakat, az nem a győzelem keser ízének birtoklásvágyából fakadt, hanem mert nem talált nyugodalmat, se magában, se az asszonyban, se sehol, ezek a célzatos hókuszpókuszok amúgy sem váltják be a hozzájok fűződő ilyen-olyan reményeket, illetve ennyire nem is szándékozott önkritikusnak lenni, azt mondja, és ez az egyetlen, amit mondani akar, hogy a reményeknek is megvan az idejök, valamint, hogy most nem a remény ideje van, miként magyarázná egyébként a tegnap délután történteket, amikor pedig mindkét fél, szent meggyőződése, minden tőle telhetőt megtett, és ez igen kevéskének bizonyult, ő úgy érzi, s ez nem lehet az asszony számára sem újdonság, vagy ha igen, amit eleve nem tarthat kizártnak, az éppen példás volna, és így előrevetítené az egész mondandó árnyékát, az érzés maga kifejező, miként csődje szükségszerű, tiszta lappal fogadta az asszonyt, úgy érezte, így érzi, nem terheli őket semmi, se múlt, se jövendő, a jelen, az terhel, de annak meg, ez a szó bukkant föl benne a homályos előszobában, ő a kovácsa, azonban, mint mondani szokás, kártyavárként omlott össze a pofás építmény, a legelső pillanatban, mert ahogy az asszony belépett és merev vagy semleges várakozással megállt az ajtó előtt, miközben szemét róla le nem véve, cekkerrel teli kezével vakon nyúlkált hátra a kilincs felé, akkor már rögtön érezte magában az el nem fojtható feszültséget, a még semmire sem vonatkozó ingerültséget, mely épp azáltal leverőbb, hogy nincs tárgya, csupán van, de szerencsére, így kiábrándultan; az asszony úgy fel volt málházva, a táskák, a különféle bevásárlások emlékei, fürtökben csüngöttek rajta; a cekkerből, mint valami hiba vagy tévedés, kifli lógott ki, a súly meggörbítette az asszonyt, és ez a tompa ívelés mindent bosszantóan szenvelgővé, slampossá, nem, ne szóljon közbe, ő tudván tudja magáról, hogy igazságtalan most, és folytatja, háziasszonyossá, feleségessé, mártírossá tette, ez a most már tárgyhoz rögzített kilátástalanság az eredendő ingerültséget is semlegessé oldotta, kiment belőle a szusz, erre meg, nincs kibúvó, riadtan keresni kezdte magában azt az izgatottságot és türelmetlenséget, várakozást és aggódást, a tisztázás szándékát és indulatosságát, melytől egész nap izgett-mozgott, minduntalan felugrált a helyéről, az ablaknál termett, majd fölszaladt az emeletre a falépcsőkön, s vissza úgy dobogott, akár egy vad diákcsapat, szemükbe lóg kuszált, sötét hajuk, ez az izgágaság odalett, és erre föl, mulatságos erre utólag gondolnia, gyorsan zsebre vágta a kezét, nem tudja, az asszony észrevette-e, ő mindenesetre igyekezett, bizonyos értelemben, titokban tartani az esetet, s megmarkolta a, ez a pontos szó, tökét, mintha bizony a szomorúságot ilyképp ki lehetne dögönyözni az emberből; bár talán nem is annyira képtelenség ez, hiszen már-már jóra fordultak a dolgok, a korrekt és maximális erőfeszítések beérlelték férges gyümölcseiket, a rövid, ám mély előszobai megtorpanás után, mégiscsak elragadta félig ájult táncos kedve, melyre viszolyogva sóvárgott, és amely, főleg, nem erotikus attak volt, bár a cáfolás szükségességének érzete több, mint figyelemre méltó, inkább az egész napi remegés hiteles betetőződése, az asszony személytelenül hagyta személytelenül terelni magát, minden óvatosság, megfontolás nélkül elengedte, lerázta táskáit, szatyrait, cekkereit, melyek bedőltek a nyirkos előszobafal tövébe, akár tömpe, részeg krumpliszsákok, az asszony kezességét ő inkább a bölcsesség, mint az önfeladás jelének látta, lebabusgatta az ágy szélére, csitt, csitt, suttogta közben, lehámozta a cipőt, a sajátját is, majd ruhástól a piké takaró alá bújtak, akkor ő a karjaiba vette az asszonyt, szorította, szorította, s száraz, hangtalan zokogás rázta, amire az asszony simogatni kezdte a homlokát, gyűrte fölfelé a haját, az asszony is keresett valamit, és ő is keresett valamit, acsarkodva, fintorokat vágva, fejüket egymás mellére fúrva kerestek valamit, de ölelkezésük és föl-fölvetődő testük nem hozott rájuk feledést, ellenkezőleg, csak emlékezetükbe idézte kötelességüket, hogy keressenek; ahogy kutyák kaparják kétségbeesetten a földet, úgy kaparták egymás testét, s aztán nyelvükkel olykor még végigtapogatták egymás arcát, tehetetlenül, csalódottan, valami végső boldogság reményében, csak mikor kifáradtak, csöndesültek el, s ébredt bennük kölcsönös hála, a csöndben cigaretták hulló csillaga, az asszony halkan mondani kezdte a napját, s akkor hirtelen, egy, egyébként sajnos hibás, mondatfűzés érdektelen apropójából, már tudta, hogy hiába, hiába, mert a sejtjeik is ellenségesen simulnak egymáshoz, nem jött el az idő, hogy, hogy, hogy, hebegett az asszony, mint akit orrba csaptak, ekkor azonban váratlanul kisütött a nap, a szobácskában finoman mozogni kezdtek a rézsútosan betűző fényhasábokon vagy bennök a porépítmények; erős, késő nyári napfény volt ez, mely beburkolta őket, mint egy aranypléd, főként penig hirtelen megváltoztak az arányok, a remény és reménytelenség viszonya, s ők vak bizakodással rémültek újfent bele ebbe az aranyba, fénybe, egymásba, s lám tehát a történet némileg önmaga ellen fordult, amit ők, az asszony és ő már igazán megszokhattak ebben a házban (…)
