(fényképek anyám asztalán)
Anyám levágta édesapámról a nőket. Odament a fekete szekrényhez, kirántotta a fiókját, oly lendülettel, hogy némelyik kép – mert a fiókban fényképek voltak, csak fényképek – szárnyra kelt, s miután anyám letette a fiókot a kisasztalra, hajladozhatott nagy, rosszmájú nyögésekkel utánuk.
– Eredj vacsorázni.
Sokáig ült a képek előtt. Csüggedt madár, fényes ollóval. Nem tudta, melyiknél kezdje. Dezső és Ibolya, 1942 nyarán. Széles kalap, valami szalaggal. Nevetséges egy kalap! Dezsőkének hálával, Luca. Hálával! És Luca! Pahh! Klári, Lizi, Katócska.
Édesapám azt mondta, hogy ez a múltja, és ő a múltjával – tehát, édesem, azzal, ami elmúlt – az, aki.
– Ezek a fényképek egy nagy kép diribdarabjai. De őket megtagadni, vagy pláne letagadni, annyi, mint lemondani önmagunkról, s az a létezés meglehetősen szomorú foka már.
Legyen Luca. Könnyű munka, hisz elég messze állnak egymástól. Dezső bámul, és nem figyel, de legalábbis úgy tesz, mintha azt sem tudná, mi az a fotoapparát. Az a kis lúd, persze, nevet. A fogai szépek, ez tény.
Aztán egyre sebesebben csattogott az olló. A műtét nem mindig volt hiba nélküli: néha belenyeszetelt édesapám testébe.
A kisasztal szélén nőtt a papírhalom: apám többszörösen, néha kéz nélkül, néha fél füllel, fél lábbal, megcsonkítva. És a parketten a többiek, gyűrötten: a szép nők mosolyogva, magabiztosan. És a nagy, dühödt sietségben: anyám szélesen kirúzsozva, friss, nyári kartonruhában, amint behajlított jobb karjába egy levágott férfikéz kulcsolódik.
– Azonnal menj ki abba a rohadt konyhába!
(hét hangya)
Kertünkbe ekkor már bemásztak a zöldfülű levelek, és a fákra fölmásztak a rügyek és a pilleszárnyú virágok. Fancsikó egy százszorszép sárgáján egyensúlyozott. Pinta a fűben hasalt, innen fürkészte a lányok combjait.
Fancsikóban meghosszabbodott a virág (ekkor természetesen megszűnt százszorszépnek lenni), és Fancsikó ezeket mondta.
– Bennem hét hangya mászik.
– Az első hangya színe a szél, cirrenése elmosott edények csörgése, potroha a tavasz, szöszmötölése a pókok reggelije, a csápja a törvény és a lábai gyorsak.
– A második hangya Isten tükre, melyről szétpereg a fény, mint a májusi eső az arcon.
– A harmadik hangya: moss fogat, zubogtasd erős sugárban a vizet, és fonj koszorút a sárga virágokból.
– A negyedik hangya nincs (nem van), én találtam ki.
– Az ötödik hangya minden pillanatban megöli a hatodikat…
– …a hatodik hangya szemébe – minden pillanatban – a halál vág mocskos hasítékot. (A megrepedt szem gyönyörű látása.) Az idő egészére kiterjedő iszonyú megbocsátás: ez a hatodik hangya.
– A hetedik hangya nárciszok arany kényelmében nőtt, méhek züzmögésén hízott, nyelve édes, mint a méz, potroha karcsú kardvirág, lábai kisdedek sikkanásai. A hetedik hangya egy gombostűt ölel körbe-körbe.
Fancsikó legördült (sziklák robajával) Pinta mellé. A százszorszép lett.
