Általános cikkek péter 60 esterházy ep60

Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból (részletek)

barraban | 2010. április 14. |

Most, hogy így
 

„Uram, én csehszlovák vagyok” – A másik pedig pofozza, és azt mondja: „Na és aztán?”
                                                                                    (B. Hrabal: Tükrök árulása)
 
Most, hogy így lassacskán, megengedően, szép nyugodtan, nem elkapkodva, kényszerítve, kénytetve és adagolva, fölismerve, fogat szíva, egy-két nemzedék életét tönkretéve kiderült, hogy mi is volt itt 56-ban, vagy legalábbis, hogy mi nem volt itt 56-ban, népfölkelés, hogy az volt, de nem azonnal, hanem kisvártatva, mert előbb ez, az ellenkező, és ellenkezőleg csak később amaz, hát ezért volt annyira jó, hogy bejöttek az oroszok, ők időben, szicsasz, még ha azt hitték is a Dunára, hogy az a Szuezi-csatorna, deviszont mi meg tudtuk, hogy ez a Duna, tehát ezt tisztázni lehetett, amúgy meg Kolumbusz is azt hitte, hogy Indiába érkezett, mégis ment a dolog tovább, csak az álnok Amerigo Vespucci röhögött a markába, beleülvén a készbe. Én meg elvesztettem a mondat végét. Itt van a gond, addig-addig kanyargatjuk – ki tudja már, hogy népben, nemzetben, alanyban? –, amíg oda az állítmány… Keressük.
 
Tehát: most, hogy 56 ilyen kristálytisztán, persze nem egy szóval, egyszóval dialektikusan – megint ott vagyunk, hol is másutt, ahol az előbb, mindegy, tovább –, szóval, akárhánnyal, itt áll előttünk 56, talán akkor szó kerülhet 68-ra is.
Hogy mi is történt… Mert messziről, történelmietlenül, úgy tetszett, hogy be lett menve útlevél nélkül Prága szép városába, és pangva le lett az ott tiporva. Viszont ha kiderül, hogy Dubček CIA-ügynök volt, ez nem jó, ez most már nem szokott kiderülni, hanem hogy titoista, az se, elnézést… hogy viszont a jó morva hercegekkel karöltve, mindegy, hagyjuk ezt is, majd kitalálják maguk, akkor viszont, hogy úgy, internacionálisan be, az… az igen, bár nyilván tragikus.
56 még javában ellenforradalom volt, amikor már rég tragikus volt. Kíváncsi vagyok, hogy kit hoznak itt ki nyertesnek. Meg hogy ki adott parancsot? Neki adtak-e? Honnét? Ki?
De eszem ágában sincs, hogy politizáljak vagy ez ikes ige? én politizálok, te politizálsz, ő politizálik… igen, ikes ige, akkor viszont politizáljam, dzsem, lám ez is megoldódott: ha lehet politizálni, ikes, akkor nem kell –, én csak nyelvileg akartam ezt itt körbeellenjárni, elvileg.
 
De félre a tréfával, melyre az életünk megy rá.
Én nagyon szeretem a cseheket, a cseheket mint olyanokat, a cseh kultúrát, Švejket, Prágát, mostanság éppen Hrabalba bonyolódtam bele, lehet mondani, művészileg. Művészileg csehül állok.
Ilyen eltiporhatatlan cseh alaptípus, remélem, nem haragszik meg a skatulyázásért, Antonin Liehm, párizsi lakos. Életútja ismerősnek tűnik, lelkes kommunista fiatalság, mindhárom fokozatos múlása, reformok, 68 szellemi előkészítése, majd Prága „lassú elhagyása”, hón alatt Kundera Tréfájának kézirata. Megjelentetett egy dokumentumértékű szép könyvet, Beszélgetések a Moldvánál (Bécs, 1969), 1984-ben pedig megalapította a Lettre Internationale-t.
Az esszé angolszász hagyományait követő (kimondatlan példaképe a New York Review of Books) nagy alakú újság, mely formátum megnehezíti a terjesztést és megkönnyíti a hosszabb, elemző írások elhelyezését, negyedévenként jelenik meg. A Lettre folytonosan Európára gondol, mind szerzőit, mind olvasóit nézve, Európát sok-ságnak látja, s nem néhány ún. nagy kultúra díszfelvonulási terepének, sőt éppen a nagy kultúrák provincializmusára figyelmeztet, és arra, hogy Nyugat-Európa érdeke is volna, ha Kelet- és Közép-Európára (és a Szovjetunióra) nem mint távoli, egzotikus vidékre gondolna, hanem mint Rész-Európára, amely, ennyiben, olyan, mint ő.
Azóta már önálló szerkesztőség működik Rómában, Madridban és legújabban Nyugat-Berlinben. Ez évtől kezdve előfizethető a Kulturá-nál. Ajánlom az olvasók és a könyvtárak figyelmébe. És ha már csehekről esik szó, kihasználom az alkalmat, két születésnapot is ünnepelhetünk a napokban: Bohumil Hrabal volt éppen hetvenöt éves, és milyen szerencsés egybeesés, Václav Havel pedig éppen ötvenkettő egész öt tized esztendős. Isten éltesse magukat, kollégák, éppen ahol vannak, kocsmában, íróasztalnál, börtönben.
 

                                                        Barátom, a haspók
 

Van egy barátom, jó, aki mindent a gasztronómia szempontjából vizsgál és értékel. Nem aránytalan és nyegle ez? Megengedi, a kérdés logikus. Az aránytalanságot szó nélkül el is ismeri. Attól tart, hogy ételeknek, étkezésnek ilyen fontosságot tulajdonítani közép-kelet-európai országban nem is volna szabad, csupán a kissé megfáradt jogállamokban, ott volna idő ilyesmire. Lehet-e beszélni a fájdalomról, látván e mai tojások vizes álsárgáját, míg van ember, ki igaztalanul börtönben ül, nem visszataszító finnyásság-e számon kérni a sorstól a csirkéket, azt tudniillik, hogy átlag magyar pesti ember talán nem is látott életében csirkét, hájas, vén rántott tyúkokat eszik, újházi rántott tyúkokat – lehet ezt, míg a szomszédban éheznek?
Egyébként, folytatta barátom, miközben még csak rám se pillantott, a művészettel kapcsolatban ugyanezeket a kérdéseket föl lehet tenni. Csak a művészet ezt úgy próbálja megúszni, hogy erkölcsi szószokat alkalmaz, morális előétkeket tálal föl, etikai fűszerszámokkal és pour le bonne bouche: erények! Szánalmas.
– Legalább nézz rám! – kiáltottam.
– Kérlek. Most jobb?
De még ez is csak mellébeszélés, mondja, a nyegleséget visszautasítja, a helyzet ennél rosszabb, azt állítja, az ő nyeglesége nem személyes, legalábbis ez ügyben, mondhatni, ez európai nyegleség, Európa nyeglesége, beleértve az összes egyházakat, pártokat, mindent és mindenkit, hát tessék neki mutatni valakit is (egy-két szentet kivéve, kapásból csak Teréz anya jut az eszébe), aki valóban gondol arra, s ebből következtetéseket is levon, hogy percenként hány s hány ember hal éhen a világban… Nem akar nagyszájúskodni, de nem is akarna csámcsogva részvétet hazudni (ha elveri is a gyerekeit a kidobott kenyér miatt), csöndben kéne inkább lenni, noha ez nem az ő személyes botránya, hanem ezé a civilizációé, ezért ő sem ártatlan, és rosszul is érzi magát, hogy ezt ilyen folyamatosan, dadogás nélkül tudja előadni. És fél, hogy mára európainak lenni már csak ezt az önzőséget jelenti, a kuporgatást, ülni az évszázados javak fölött kisstílűen, felelőtlenül, tehetetlenül.
Egyébként már Ady is csak a bort tudta tágasabb összefüggésekbe beállítani, és hol vagyunk már azóta… Ez a mostani rendszer, így a barátom, szóval, hogy ő nem volna semmi rossznak elrontója, de tényleg semmi jót nem tud ennek a rendszernek a nyakába varrni. Sajnálja, hogy ez nem kevés embernek talán rosszul fog esni, de például tudja rólam, hogy némi családi elfogultságból én a javukra írtam a földosztást. Hogy hát akármi lett is az egészből, az mégiscsak történelmi tett volt. Tévedés. Azt sem ők oldották meg, hanem az idő; ma Európában sokféle földtulajdonforma létezik, nagybirtok, kisbirtok, ilyen-olyan szövetkezet – a föld birtoklása sehol sem probléma. (Talán mi most itt majd csinálunk – ez ügyben jól citálható nyilatkozatunkat már megtettük…)
Most ez a vasfüggönybuli, ez jó, konstruktív, van húzása, szögesdrótszuvenír, kicsit ízléstelen, picikét hazug, egy parányit piti, de ezt abszolút támogatja, negyven év legjobb ötlete, a kitelepítésnél és az eocénprogramnál jobb, dőlne a pénz, az acélipar átállna, végre ipari országgá válnánk, a sztálinvárosi kohók okádnák a szögesdrótot, lehetne adni hozzá Petőfi-fotót vagy kicsi, hitelesített csontokat, nőne az életszínvonal, mint a dudva, később mindenféle szögesdrótot árulnánk már, exkluzív jogaink volnának Pinochettől vagy hogy hívják, a kínaiaktól, kis Duna-delta – az ízléstelenebb ötleteket nem is sorolva…
Itt minden annyira formátlan lett ebben az országban, hogy aránytalanul vágyunk a formára. A formák kiürüléséről szinte nem is tudunk (elfelejtettük!), pedig ez is általános európai érzés (nem divat, hanem történelem), de mi nyakló nélkül hálásak vagyunk a bécsi kereskedők bornírt gépies mosolyáért, a rezervált udvariasságért, a puha semmitmondásért; kétségbeesetten fölértékeljük a szalvéták rendjét, szeretetnek gondoljuk a pincér előzékenységét, és morális tartást olvasunk ki egy tisztességgel megterített asztalból.
Most a barátom kiáltott föl: – Egyébként még sosem ettem ebben az országban egy jó Esterházy-rostélyost. – Vállat vontam, tekints zicsinek.
P. S. Olvasom – még jócskán augusztus 21-e előtt –, megint letartóztatták Václav Havelt. Kérdem én, mikor? Amidőn éppen a német nagykövet ebédjére volt hivatalos. Ebéd előtt letartóztatni valakit, ez tényleg nem vall finom lelkületre. Václav úr, ha vége ennek az izének, lesznek errefelé mindenféle ebédek. Tudok egy knédlis helyet is, illetve nőt.
 

    Egy szép nap leírása
 

                                                                                Ad notam: Lehullott az első hó
                                                                                                   házi fogalmazás
 
Ma március 25-e van, Irén és Irisz napja, illetve az Új Ember falinaptárból még hozzánéztem a Mária Annunciátát, amin azonnal persze nevetni kezdtem, a papa szerint röhögni, és még szintén őszerinte ez helytelen is, ami lehet, hogy igaz, de hogy ezt épp a papa mondja, az kész röhej, mivel ő állandóan ezt csinálja. Egyáltalán, amikor összevonja szemöldökét, Rózsa Sándor, és komoly férfi benyomását akarja kelteni, az nagyon vicces. De nem akarok elkalandozni.
 
Ma a nap 5 óra 38 perckor kelt és 18 óra 3 perckor nyugszik. Innét is látszik, hogy a papa kivételezik velem, mikor azt mondja, hogy angyalom, olyan vagy, mint a nap, mert én szeretek aludni. Bár a Marcell jobban tud aludni, az egy tehetség. De azért jólesik a papa napozása, igaz, vele könnyű dolga van az embernek, csak rá kell nézni, és már olvad is. Bárki ránéz szépen, már olvad. A papa egy olvadozó férfi. De nem akarok elkalandozni.
 
A papa arra biztat, hogy azt írjam, hogy sűrű pelyhekben hullik a választópolgár, de ez túlzás. A papáék is szavaznak, úgy tudom, a Parlamentben vagy hogy. A Parlamentről nem tudom, hogy micsoda, régebben vörös csillag volt, azt tudom. Ha elmentünk előtte autóval, a papa fölemelte a kezét – tiszta Karaján a pali, mondta Dóri –, Kosztolányi!, süvítette, amire nekünk azt kellett mondani, hogy a parlament a falra ment, amitől a papa megnyugodott, egyenesbe került, és fölkapcsolt négyesbe.
 
Hogy mi a szavazás, azt nem tudom, de azt tudom, hogy a mama a fideszre szavaz, szerintem a három fiú miatt, merthogy az egyik szőke, a másik barna, a harmadik csodaszép, és a mama amúgy is mindig a szívére hallgat. Az egyik nagypapa a Csoóri miatt az emdéefre szavaz, a másik a keresztény micsodákra akart, merthogy ő is keresztény, de a papa hosszan beszélgetett vele, négyszemközt!, és a végén elégedetten dörzsölte a kezét, sikerült nagyatyádat a fidesz karmaiba űzni. (Most azt mondja, fidesz helyett írjak eszdéeszt, mert akkor arányosan szerepelnek. Világos: apám megőrült.)
 
Azt mondja még, hogy a politikai pártok számára meg kéne tiltani a keresztény szó használatát, mi az, hogy keresztény párt, ez szemfényvesztés, a kereszténység nem szűkíthető le egy pártra, arról nem is beszélve, hogy semelyik se tartja be a tízparancsolatot. A papa akkor is hörögni szokott, ha meglátja az istenhazacsalád föliratot, és valami Thomas Bernhardot emleget, aki meghalt, de a papa nagyon szerette, és hogy állítólag most az volna jó, ha minél több író olyan dühös volna, mint az a Bernhard, dühös és bátor, rettenthetetlen, hogy ne tudjon meggyökerezni az a hülyeség, ami majd meg fog gyökerezni.
A papa szokása szerint majd egyszerre szavaz háromra („akárkire szavazok, nem akarom, hogy nagyon nyerjen”), így aztán majd érvénytelen lesz. A papa egy érvénytelen férfi. De nem akarok elkalandozni.
 
A Dórit hidegen hagyja a szavazás, de szerintem ez helytelen, mert szerintem a szavazás az olyan, mint a szerelem, mert én egyiket sem ismerem. De van egy tapasztalt, világot látott barátném, és avval már mindent megbeszéltem. Amikor ezt a szerelem-dolgot megmondtam a papának, láttam, hogy elfutotta a könny a szemét, amit én is úgy unok, mint a Dóri.
 
Ma még az is más volt, hogy nem otthon ettünk, mert a Sáry Laciék szavazási ebédet adtak, és a papa bármikor szeret ebédelni, a zenészeket meg úgyis irigyeli, de jó is volt tényleg, mert szólt egy Beatles-kazetta, és meg is állapodtunk, hogy ez jó, és a papa ezt kiterjesztette az egész napra, és hogy akkor is jó, ha kevés jó származik majd belőle. Ebbe aztán a Dóri is belenyugodott, a Sándor Gyuri pedig azt mondta, hogy én egy szikkadt katalán asszony vagyok, mire a papáék lefektették a Gyurit, hogy nyugodjék meg, aki még a papánál is bolondabb, és ezért szeretem.
 
Este még a mama segítség nélkül dolgozik, papa meg ír, szintén segítség nélkül. Hát erről szól a vasárnapi nap. Kalandra föl!
 
 


Helyesírás:                                          Tartalom:                                 Külalak:
 
                                                                                                      E. Zsófi II. b.