Ermanno Cavazzini: A holdkórosok eposza, fordította: Horváth Csaba
Typotex, 2014, 373 oldal, 3825 HUF
A
A Pó-síkság kútjai titokzatos, palackokba zárt üzeneteket rejtenek. Vajon ki a feladójuk? És hogy kerülnek a kutakba? A rejtély nem hagyja nyugodni a fiatal Savinit, elindul hát felgöngyölíteni a szálakat. Útja során furcsábbnál furcsább emberekkel és jelenségekkel találkozik: kiderül például, hogy az asszonyok néha gőzmozdonyokká és kakasokká alakulnak, illetve a a csatornákat apró, csintalan lények lakják, akik két csoportra oszlanak, és örökösen háborúznak egymással. Kalandjai során hősünk fontos hivatali tisztségre is szert tesz: egy rejtélyes prefektus képességei alapján alprefektussá nevezi ki, de előre figyelmezteti: óvakodjon az öregektől, akik kémek, és rájuk vadásznak, illetve figyelje a jeleket - a városban minden csak díszlet, a városlakók pedig mind színészek.
Az olasz származású Ermanno Cavazzini 1947-ben született, Reggio Emiliában. Jelenleg a Bolognai Egyetemen oktat retorikát és költészetet. Regényei mellett forgatókönyveket is ír, irodalmi munkásságát többféle díjjal jutalmazták. A holdkórosok eposza című regénye először 1987-ben jelent meg. A mű Federico Fellinit is megihlette, életműve utolsó darabját, A hold hangjait ez a regény inspirálta.
A regény csodálatos szimbólumokkal átszőtt, szürreális látomás. Igazi szórakoztató felnőttmese, egy kimerítő nap utáni abszurd, homályos álom. Ugyanakkor kifejezetten nehéz olvasmány is. Felületes olvasással esetleg ostoba zagyvaságnak tűnhet az egész, de ha az ember hajlandó alámerülni a regény mélységeibe, és képes megfejteni a sorok között megbújó gondolatokat, elámul a szerző zsenialitásán. Cavazzini nemcsak finom iróniával festi le a világot, az embereket és az emberek között húzódó viszonyokat, de fantasztikus hasonlatokkal ábrázolja az emberi jellemvonásokat is. A pajzánabb részeket pedig olyan tökéletesen rejti el abszurdabbnál abszurdabb gondolatokba, hogy elsőre az ember nem is biztos benne, miről is van szó pontosan; így a legérzékenyebb lelkű olvasók szemeit sem sérti a tartalom. Cavazzini valóságában bármi megtörténhet, és meg is történik minden, bár maga a főszereplő is bizonytalan visszaemlékezései során, hogy nem csak a képzelete játszott-e vele. Vagy az egész csak egy kusza álom volt a telihold fényében? Különösen a regény második felében, a prefektus felbukkanását követően mosódik el a határ álom és valóság között.
Ebben a világban minden bizonytalan, és senkiben sem lehet megbízni, ugyanakkor az összes szereplő teljes természetességgel fogadja el a legabszurdabb dolgokat is. Savini szinte gyermeki ártatlansággal és naivitással szemléli az őt körülvevő világot, és ha elegendő bizonyítékkal támasztják alá, bármiről meggyőzhető. Az olvasó titokban talán irigykedik is kicsit Savinire, majd más szemmel kezdi el szemlélni a világot, hiszen ki ne szeretne rejtett jelenségeket felfedezni minden szóban és tettben, minden jelenségben? Talán a legizgalmasabb részek azok az apró történeket, amelyek felfedik hősünknek a valóságot, egyben ezek a regény leggördülékenyebb részei is. Amikor véget érnek, az ember kicsit elszomorodik,mint egy csöpp gyermek az esti mese végén: hát csak ennyi volt? Miért nincs tovább?
Cavazzini igazi mesélő, fantáziája és kreativitása végtelen: ha regényébe belekezdünk, már az első mondatok után magába szippant, és csak visz-visz magával, ki tudja, merre. De nem is fontos, hová tartunk és mi a cél, csak sokáig tartson az út. Ha egyetlen szóval kéne jellemezni a regényt, akkor a zseniális címkét ragasztanám rá.
Szerző: Fülöp Anikó
