Erdős Virág Mária című, a bibliai sztorival fájdalmas-érzékenyen játszó szövegével kívánunk Boldog Karácsonyt mindenkinek. A szöveg eredeti megjelenése az ÉS-ben volt. De akik ilyenkor inkább verseket ovasgatnak, azoknak itt van egy tetszetős gyűjtemény.
Mert hogy most már nincs mit tenni úgyse. Ülök az ágyam szélén és csak azon igyekszem, hogy teljen a tál. Nem nagyon van már minek kijönni, nem spriccel már, csak csordogál, lassan, keservesen, az utolsó csepp már le se csöppen, csak kibuggyan és ottmarad a hegyén. Letörlöm, lehet váltani. Megragadni két kézzel, indulni fentrôl, szorítani, nyomni, gyötörni ügyesen. A legutolsó kóbor cseppig kifejni a tejet. Néha arra gondolok, hogy ilyen lehet ölni. Marokra fogni a nyakát és dolgozni rajta bátran, amíg kijön a szusz. De kinek a nyakát és miféle szusz. Felállok szépen és odamegyek a csaphoz. És beleöntöm a lukba az egészet. Aztán visszafekszem, lazulok és próbálok pihenni, de közben a fejemben már számolom, hogy mennyi van még vissza délig, amíg hozzák. Szegénynek, annak is csak enni kell.
Éjjel-nappal aggódom, hogy elapad a tej. Ha nagyritkán elalszom, gyakran álmodom, hogy valami távoli, éles utcai zajra megpattan és körbereped és lapjával kizuhan az ablakon az üveg, nyílik az ajtó és a hirtelen támadt kereszthuzatban belép a csecsemôs Magdika nôvér, mosolyog, mintha észre se venné, vagy mintha csak tüntetôen nem venne róla tudomást, fölémhajol, anyuci, mondja, idô van, és nyújtja felém, és leteszi az ölembe a nyughatatlan, puha csomagot, miközben én már szörnyûséges kínok között gyûrkélem és gombolom és igazgatom a pizsamám és kivárom, amíg elfordul és elindul az ágyak között lavírozva kifelé, mert akkorra már biztosan tudom, hogy egész egyszerûen nincsen meg a mellem, a jókora, formás és szemrevaló cicik helyén csak a lappadt, sima bôr meg a bordák, és ahogy ott tapogatok és matatok a szélben, mintha csak az öngyújtómat keresném, vagy a tárcám, akkor hirtelen, és valahogy szokatlanul közelrôl megérzem dübörögni a szívemet, és erre rendszerint fölébredek, és mint az állat, hangosan, nyüszítve sírok, pedig tudom, hogy ez most szinte vétek, hiszen ezekben az elsô, kritikus napokban semmi sem lehet fontosabb, mint a nyugalom, a folyadék és a csönd.
Az egyedüli szerencse a bajban, hogy ezzel a hisztérikus és otromba viselkedésemmel nem zavarok jóformán senkit. A szobatársaim már rögtön az elsô közös szoptatás után testületileg átkérték magukat egy másik kórterembe, azóta se láttam ôket, pedig jó lett volna megbeszélni ezt-azt. Csak egy kicsi, elgyötört asszonyka jött oda hozzám egyik délután a folyosón, az ô kislánya nyúlszájjal született, azt mondja, de az azért mégis egész más.
Most magam vagyok egy nagy, fehér szobában, csupa bevetetlen, sodronyos ágy, csak alattam cserélik naponta a lepedôt, de van, hogy még naponta többször is, és ebben nincsen semmi meglepô, rendkívüli helyzetekben mindig nehéz eltalálni a megfelelô arányt, a magam részérôl még azon se lennék különösképp megütközve, ha egy alkalommal lepedô helyett egy bála szalmát hozna a személyzet, amit aztán kellô vastagságban szétterítetének alattam a matracon, a párnát kiemelnék a fejem alól és a lópokrócról mint a bôrt, lehúznák a huzatot.
Csak az a furcsa, hogy soha egy percig nem gondoltuk, hogy bármi baj lehet. A harmincadik hét tájékán volt egy ultrahang, azt mondták, hogy arra talán bejöhet a párom. Aztán szegény órákig csak álldogált a folyosón, le se mert ülni, hátha mindjárt szólnak, már a végén arra gondolt, megvan a baba. Pedig én csak feküdtem ott, mint egy ritka tünemény, kiraktam a hasamat és vártam a zselét, és hagytam, hogy ahányan vannak, matassanak kedvükre a pompás, lankás ormokon, és mikor aztán kiszóltak és bekérettek maguk közül még egynéhány érdeklôdô idegent, és azok is csak bámulták a hentesfehér, rossz szagú köpenyükben, idegesen vibráló ábrázattal a monitort, akkor azért egy pillanatra elbizonytalanodtam, meg is kérdeztem, de csak úgy halkan, súgva, bele a kéklô félhomályba, hogy esetleg, netalántán, lány. Azt mondták, hogy nemigen, mert van ott neki valami, csak az benne a különös, hogy valahogy másképp kunkorodik, inkább hátra, nem pedig elôrefelé, ahogy ez úgy egyébként szokás.
Meg hogy mintha lenne benne csont.
Érdekes, gondoltam, és próbáltam figyelni, de közben egy hosszú, titkos pillanatra elöntött a büszkeség, fiad lesz, súgom majd a liftben fülébe, és az elsô kártyás fülkébôl felhívjuk a mamát. Aztán már csak a pulzáló pontot figyeltem az ernyôn, mert persze a legfontosabb mégiscsak az, hogy él.
Aztán egyik éjszaka volt egy furcsa érzés. Sehogyan sem bírtam elaludni, csak feküdtem ott a párom mellett a derekam alá gyûrkélt paplanon, hallgattam, ahogy szépen, szolidan és megnyugtatóan egészséges ritmusban szuszog, és közben néztem, ahogy a függöny anyagán átüt a hold, emlékszem, hogy telihold volt, vagy már csak egy gondolat hiányzott, és már éppen azon kezdtem ábrándozni, hogy na mégis, hogy milyen lesz az arca, hogy ott lesz-e vajon már kezdettôl a homlokán a jel, vagy csak késôbb, bizonyos idô eltelte után, meg hogy a szeme, hogy muszáj-e vajon, hogy olyan valószerûtlenül kék legyen, hogy nem lehetne mégis inkább közönségesen csak fekete, mint mondjuk az enyém, és ahogy ott merengek és álmodom a fülledt, holdas éjszakában, egyszerre csak érzem, hogy hopplá, hogy ugrik egyet, hogy megmozdul, de nem úgy, ahogy eddig, hogy ez valami új és ismeretlen fájdalom, mert szinte fáj, ahogy nekifeszül, megindul és tülekszik, de nem rúg többé, nem rúgkapál a kis gonosz, hanem valami ôrült iramban, erônek erejével kapar.
Aztán másnap reggel a konyhában elfolyt a víz. Épp egy zsömlét szeltem ketté, hogy megkenjem halványan margarinnal és mustárral, ahogy szeretem, aztán meglepetésemben még egy ideig csak álltam, egyik kezemben a zsömle, másikban a kés, és egyiket se tudtam percekig letenni. És csúfondárosan hiábavaló életem minden bizonnyal leghiábavalóbb napja lesz az, mikor majd hetek múlva, azon a szomorú hétfô délutánon ott találom mindkettôt érintetlenül a konyhaasztalon, mintha nem is történt volna itt az égvilágon semmi. A zsömle persze már kemény lesz, mint a kô.
Azon a reggel József ölben vitt le engem három és fél emeletet, egészen a kocsiig. És befeküdtem hátra, mert már féltem ülni. Csak az a kár, hogy nem láthattam, mondta késôbb egy igyekvô és érdemtelenül meghurcolt férfi bánatával, milyen szédült tempóban cikázott ô akkor keresztül-kasul a városon.
És nemhiába siettünk, mert már alig volt idô. Vetkôzzön, mondták, és egy nagy, fehér szekrénybe mindenestül elzárták a pakkot. Kaptam egy kis elôlkötôs, zöldpecsétes tunikát, amolyan viseltes, kincstári darab, elsôre még fel se tûnt, hogy tele van vérfolttal, elôzôleg bizonyára alaposan kimosták, kimossák majd utánam is, gondoltam, de már csak jóval a szégyenletes események után, mert akkor én még jó ideig nem fogtam gyanút, anyámra gondoltam, gondolom, mert kire másra, és megpróbáltam kiszûrni az árulkodó zajokat, a félóránként innen-onnan felhangzó sikoltást és nyomában a rettenetes, véres torkú kánont, nem maradt más, két tenyérrel tartottam a hasamat, és igyekeztem ellenni és megmaradni csendben, és mikor már nem volt mese, próbáltam figyelni, pontról pontra kilesni és követni a rendet, felfeküdni, ellazulni, szélrôl a két formás kis kengyelre kényelmesen ráhelyezni mindkét lábamat, nagy levegôt venni, tartani, és lassan, pipálva engedni ki.
És közben azon gondolkoztam, milyen lehet felülrôl az arcom. Mert József akkor már mellettem állt, és egy hidegvizes kórházi kendôvel törölgette lelkesen a homlokom, mondták neki, hogy az jót tesz, és azon nyomban abbahagyta, mikor szóltak, hogy elég, és szerettem volna, ha József ezen a rendkívüli, és most már bárhogy alakuljon, minden bizonnyal örökké emlékezetes órán is azt gondolja rólam, szép vagyok. Erre mindig, minden helyzetben ügyeltem, hosszú és kimerítô szeretkezéseink alkalmával kiváltképp, most viszont rémülten vettem észre, hogy egyre inkább kezdem elveszíteni saját keserves testem felett a kontrollt, és a történések végképp, és akár egy gyomorrontás, feltartóztathatatlan erôvel ragadnak magukkal, hirtelen azt sem tudtam, merre jár a testem, hogy melyik az, hogy hol vagyunk, hogy hol vagyok, és vagyok-e még egyáltalán, vagy mindez már csak a reflexek idôn túli játéka, egy voltaképp kezdettôl fogva komolytalan kísérlet végsô és szomorú nekigyûrkôzése, meghaltam mégis, gondoltam ijedten, és akkor váratlanul elkezdett fájni a hasam. Ami meglepett, mert úgy különben sose fájt.
Megértem egy csomó évet, anélkül, hogy tudtam volna, milyen az a rendszeres és kötelezô nôi fájdalom. Éltem és virultam, miközben másoknak kész szenvedés volt jó néhány hosszú éve már az élet, ismertem egy lányt, aki olyankor három teljes álló napig egyfolytában sírt.
Ez persze már kezdettôl, voltaképp az elsô véres ünnep óta bántott, így aztán már akkor, lányságom elsô, virágzó évében eltökéltem, hogy ha kell, akár életem végéig színlelni fogok. Emlékszem, hogy egyszer órákig feküdtem a kád elôtt a jéghideg kövön, vártam, hogy benyit és meglát a mamám, de dolga volt és jó sokáig nem tudott bejönni, és már ment a híradó, mire végül észrevett, és rögtön meg is kérdezte, hogy Marcsikám, babám, mi baj, és aznap este még sokáig nem mentünk aludni, üldögéltünk a kád szélén és hallgattunk, mi nôk, én boldog voltam és elégedett, úgy éreztem, ezúttal sikerült elérnem a célom, bár késôbb, hosszú és gondtalan leányéveim során még nem kevés veszôdségembe került, hogy szeretteimbôl a szenvedônek kijáró szánalmat és babusgatást hónapról hónapra kikényszerítsem. De maga a fájdalom, ez a véres valóságot kísérô alhasi misztérium, engem valami felemás kegyelem folytán mindvégig szerencsésen elkerült. Azt is csak úgy sejtettem, hogy körülbelül merre van a méhem.
És akkor most egyszerre, mintha minden visszatartott és kispórolt szenvedés elégtételt akarna rajtam venni.
Azt éreztem hirtelen, hogy be vagyok szorulva, derékig egy véres veremben ülök, hiába is tolom magam, nem bírok kijönni, egyre rángat és gyötör valami tétova erô, mintha még maga se tudná, lök és visszatart, és már kapaszkodni sincsen senki, csak a térdem, a tulajdon felfeszített testem, meg az ágy kihûlt vasa, itthagytak mind, azám, egytôl-egyik lementek büfézni, dögöljek meg, vagy ha tetszik, másszak ki magam, segítség, gondoltam, de nem hallotta senki, és már éppen arra jutottam, hogy kész, hogy feladom, elengedem magamat és legyen ami lesz, és akkor egyszerre csak látom, hogy na lám, hogy visszajöttek, és már mind egy szálig ott tolonganak feldúlt ábrázattal és szorongó lélekkel alant, József a hatalmas, felesleges kezével, a doktor, a nôvérek, meg még innen-onnan mások is, sokan, és az elborult és szinte már esdeklô tekintetükbôl látni, hogy most mindnyájuknak személy szerint tôlem függ a sorsa, hajrá Mari, gondolom, és már dönteni se kell, csak engedni, hogy meginduljon, hogy menjen, hogy meglegyen és végre testet öltsön mindnyájunk közös balvégzetére a történet maga, kint van a feje, kiált valaki, és mikor már csak egy bátor gondolat hiányzik, akkor valami ismeretlen eredetû erô besegít, szorít nekem, átlendít a nehezén, és kivárja szépen, amíg végzek. És nyomban utána magamra hagy.
És akkor ebben a szusszanásnyi, elfuserált csendben váratlanul jön valami jó. Egyszerre csak, mintha huzat érné, megérzem a bárányok leheletét az arcomon.
Ahogy olyan finom, langyos levegôvel fújdogálják szelíden a szám.
És akkor a fejem fölött kigyullad és zizegve kialszik egy neon.
És akkor már tudni lehet, hogy baj van.
Késôbb aztán sokat gondolkoztam, hogy mégis ki lehetett közülük az elsô. Hogy vajon ki volt az, aki mindôjük közül elsôként, úgymond szemtôl szembe látta, amit lát. Mert egyébként úgy képzelem, akadtak jópáran, akiknek egy darab ideig még csak fel se tûnt. Tettek-vettek, vágtak, varrtak és sürögtek, mint a gép, még az is lehet, hogy egész egyszerûen nem is néztek oda. Az a gyanúm, hogy például maga József is csak egy kicsivel késôbb kezdett látni. Máskülönben kinek is szólt volna az a minden tekintetben boldognak tetszô mosoly, amelyet egy röpke pillanatra igenis ott láttam tündökölni az arcán. A magam részérôl voltaképp meg mernék esküdni rá, hogy azokban a kritikus percekben József egy kedves, pöttöm, hamvas bôrû babát látott ott a nôvérke véres kezében rugdalózni, mire a szíve nyomban csordultig telt apai örömökkel, ahogy erre egyébként már meglehetôsen hosszú ideje készült. És csak akkor tört össze benne hirtelen és talán örökre minden, amikor meghallotta azt a különös és eszeveszett hangot. Ahogy a kis jövevény egyszerre csak igen-igen hangosan és panaszosan elkezdett ugatni.
És furcsa, hogy még akkor is mindenki csak állt. Az általános tehetetlenség és a kórházi levegônek valami különös nehézkedése még egy pillanatig nem engedte, hogy a megszokott kerékvágásból kizökkenjenek a dolgok. A nôvér azt a kicsi, lucskos, vérpiros és magzatmáztól fénylô szôrcsomót szép nyugodtan odatette a hasamra, mire a keserves és mindnyájunk számára olyannyira fájdalmas nyüszítés abban a szempillantásban abbamaradt. Az a kicsi valami a testem puszta melegétôl elhallgatott, mint a pinty. És akkor az a pillanat, az olyan volt, amit inkább csak utólag képzel oda magának az ember. Már minden megtörtént, ami megtörténhetett, és még semmi sem kezdôdött el. Feküdtem ott egy összegányolt, perverz, idegen ágyon, elcsigázva, kisemmizve, kókadtan és üresen, megszomorított testemen egy egészséges, feketeszôrû kutyakölyökkel, akit épp az imént szültem a világra. És akkor, abban a lehetetlen pillanatban valahogy mégis az a botrányos és nagyvonalú gondolatom támadt, nem is gondolat volt, csak valami illanó, hûvös érzés, hogy ez van és kész. És egészen biztosan tudom, hogy abban a percben, aki csak ott volt, mind egy szálig, egy az egyben ugyanezt a hûvösséget érezte magában, mégha késôbb aztán sehogyan sem tudta megokolni magának ezt a pillanatnyi békét. Még József is csak állt ott, és csak hallgatott.
Csak egy gondolattal késôbb vágódott hanyatt szegény, de akkor úgy, hogy mindannyiunk bánatára magával rántotta az infúziós mûanyagcsövecskét meg a hozzá tartozó sósvizes palackot. És tetézte a bajt, hogy késôbb aztán úgy kellett hipóval felmosni utána, mert szegény minden lehetséges módon maga alá rondított. De akkor már mindegy volt, a dolgok akkorra már visszarázódtak a maguk hagyományos menetébe, és mi hárman, úgy ahogy voltunk, ki voltunk a világból utálva. Máig se tudom, minek köszönhetjük, hogy nem zavartak minket azon nyomban haza.
Egy agyonhasznált lepedôbe csavarták a kölyköt és a kezembe adták újra, hogy vigyem. Ez így önmagában mondjuk szokatlan eljárás, és tekinthetô egyfajta túlkapásnak, rendes esetben ugyanis egy újdonsült anyuka legalább egy kerek napig föl se kel. Csak fekszik és örül. Nekem viszont korántsem esett nehezemre azon melegében összekapni magamat és elrejtôzni a kíváncsi tekintetek elôl, bevonszolódtam az elsô nôi mosdóba, kitapogattam a villanykapcsolót és felkapcsoltam a villanyt. Erôtlen és összevissza reszketô kezemmel nagy nehezen megnyitottam a csapot, állítgattam egy darabig, aztán apránként és óvatosan alátartottam a „babát”. Szegény tombolt és nyüszített, és ahogy a vízsugár alatt a testére tapast a sûrû, fekete szôr, akkor lehetett csak látni, milyen kicsike és gyámoltalan a teste. A karjaim közt aztán különösmód újra csak egykettôre elcsendesedett, és csak a szuszogásán lehetett érezni, hogy mennyire fél. Megtörölgettem, annak rendje-módja szerint visszabugyoláltam és megpróbáltam szép csendesen ringatni kicsit. Aztán bevonultam a vécébe, a könyökömmel letöröltem az ülôkét és ráültem. Egy ideig csak üldögéltem, aztán a csomónál óvatosan megoldottam a lepedôt és pontról pontra vizsgálgatni kezdtem a testét.
És meglepôdve láttam, hogy milyen aranyos.
A szeme persze még csukva volt, csak a fejét mozgatta ide-oda, talán szaglászott, talán csak egy zugot keresett, ahová bedughatná a fejét. Megpróbáltam kitalálni, hogy mégis miféle fajta lehet, végül arra jutottam, hogy nincs mit tenni, minden bizonnyal korcs. De akkor már ez volt a legkevesebb. Azt viszont nem kis bonyodalmak árán, de elôbb-utóbb sikerült kibogarásznom, hogy miként az meg van írva, nemét tekintve hím. Kedves kis fiúkutya. És mikor már majdnem elkezdtem örülni, akkor egyszerre rámtört a keserves és mindent elöntô zokogás, és ki tudja meddig sírdogáltam ott, estére járt, azt mondják, mire ránk talált az angyalarcú Magdika. Feküdtünk a vécé kövén, én és a fiam. Hoztak vattát, hideg tejet, aztán talán szánalomból, talán csak a hivatalos eljárásrend fogyatékosságainak köszönhetôen, kaptunk egy igazi ágyat.
És azóta majdnem minden úgy megy, mintha legalábbis rendben lennének a dolgok. Gondoznak, etetnek, cserélgetik a lepedôt. És a ma reggeli vizit alkalmával végre kitûzték azt a bizonyos napot. Eszerint, ha minden jól megy, holnap megyünk haza.
József, az áldott, üzente, hogy jön. Pedig az ominózus szerdai nap óta még csak bent se volt, és mikor aztán másnap este felhívtam, a telefonban is csak hallgatott. Csak én tudom, hogy az a reménytelen kattogás a vonalban, az ilyenkor attól van, hogy szegény kimondhatatlanul szenved. Azóta majdnem minden este hívtam, tegnapelôtt is, tegnap is, hátha mégis beleszól, de nem. És akkor most itt az üzenet, hogy reggel jön a kocsival. Nem is értem mit akar. Hogy mégis mire számít. Mondjuk miért nem felejt minket csak úgy egyszerûen itt.
Úgy egyébként nem nagyon jött látogatni senki. Egyszer ugyan szóltak, hogy szaladjak, mert három feltûnôen elegánst öregúr keres, aztán persze kiderült, hogy vicc volt az egész.
Gondoltam, hogy a mama azért csak talán bejön. Harmadnapra felhívtam, mire az automata közölte, hogy megváltozott a szám. Hívtam a központot, ott meg azt mondták, hogy titkos. Hogy titkosítva van. Mindig tudtam, hogy ez egyszer be fog következni, de egy kicsit azért mégis bántott a dolog.
Most, hogy délig van még idô, csak fekszem itt a szalmán és merengek. Behunyom a szememet és megpróbálom magam elé képzelni az arcát. A két apró, villámló szemecskét, meg a jókora, büszke orrot. Néha azt érzem, hogy meghalok, ha azon nyomban nem engedik látnom. Máskor meg egészen tisztán és érthetôen hallom, ahogy hív.
Egyik éjjel aztán kilopóztam, hogy akármi lesz is, meglesem a hálót. Kezembe kaptam a papucsom és megpróbáltam hangtalanul és észrevétlen osonni. Emlékszem, hogy már messzirôl furcsálltam, ahogy az ajtó alatt, egy arasznyi, keskeny résen kiszökött és végigszaladt a félhomályos folyosón a fény. Ettôl aztán egy darabig úgy tûnt, mintha magam is inkább azon a keskeny és bizonytalan fénynyalábon közlekednék, mintsem a jéghideg, pepita kövön. Mikor aztán odaértem és vakmerôn és nesztelenül lenyomtan a kilincset, és egy ügyes mozdulattal bedugtam a résen a fejem, meglepôdve láttam, hogy habár már éjfél is elmúlt, valóságos nappali fényben fürdik a terem. A csupasz falak, a mérleg a súllyal, a mosdó, a szappan, meg mind az a tömérdek, picike ágy. És ebben a ragyogó, hófehér teremben békésen szuszog egy fészekalja jól fejlett gyerek.
Épp csak az egyik sarokratolt és mindenféle praktikákkal körbekerített babaágyban hánykolódott csöndesen a zsebkendônyi paplan. És ahogy lopta odanéztem, a paplan alól egyszeriben kivillant két lompos, fekete fül. És mintha csak intett volna a fülével, hogy heló anya. Azt mondják, mióta itt van, egyszerûen képtelenség leoltani a villanyt. Már a kapcsolót is leverték, de minden hiába. A bágyadtan zizegô neoncsövekbôl egyre csak árad a titokzatos és szomorú verôfény.
Legtöbbször azon gondolkozom, hogy lesz majd, ha nagy lesz. Legfeljebb ha pacsit adni megtanul, labdát visszahozni, feküdni, ülni, várni. Esetleg számolni, volt már olyan. Mire megöregszünk, megöregszik ô is. Kijárunk majd a ligetbe, póráz se kell. Bóklászunk a fák közt, szaglásszuk az avart. Mari néni meg az ô hûséges kutyája. Egy kivénhedt, közönséges, fekete kutya.
