Rendhagyó módon emlékezünk meg Menyhárt Jenő új könyvéről, Az agitátorról. Bárdos Deák Ági olvasónaplót vezet a könyvről, lehet vele tartani.
Menyhárt Jenő: Az agitátor,
I.
Jenő könyvét Szigligeten kezdtem olvasni, ott, ahol az író inkább a természet lágy ölét választja a természet lágy öléről szóló írás olvasása helyett. Gondoltam én. Ráadásul első nekifutásra a kézirat, gépelt oldalak százaiként, inkább egy hatalmas feladatként, mint feltétlen élményforrásként bukkant fel lépten-nyomon, sőt orvul a JAK tábori leányszobánk idilljében. Sehol egy esős, esetleg szeles borús nap, ráadásul! Hatalmas erővel haldoklott a nyár, mintha nem tudna beletörődni a szükségszerű, azaz évszakokhoz mért változásba. Ha csak…, hacsak nem arról van szó, amivel a könyvben leírt mozgalom, a Greenpeace riogat: a globális felmelegedésről. És akkor már nem is olyan örömteli ez az augusztus elei kánikula őrület, nem beszélve a beígért szeptember eleiről….
Jenő könyvét az éjjeli órákra hagyom, amikor mindenki a buliban engedi ki a gőzt, ami a napi szemináriumok, előadások, performance- és színházi események utáni magasnyomással felgyűlik a szellemi munkások fejében.
- „Lila gőz” - jut eszembe egy régi kultúrpolitikai szakzsargon: ekképpen jellemezte a főcenzor, Aczél elvtárs az undergroundban született műalkotásokat, melyeket lusta volt megérteni a hatalom, vagy csak úgy tett, mintha… Most viszont: jöjjön, aminek jönnie kell, nekifogok az olvasásnak. Az első néhány oldal, a bevezetőt követő fejezetek után sikítva hajítom el kastélybeli magányomban (ld: Esterházy kastély) a megolvasott lapokat!
- Ezt nem hiszem el! - vonyítom a zuhanyzó alatt, forró vízzel hűtve le elborzadásomat -, nem hiszem el, hogy meg meri tenni! És pont velem…! Hogy képzeli?! – rohangászok fel-alá, meztelenül, a korabeli bútorok közt stílusos hisztériát produkálva.
Mit vétettem, hogy a történet kezdetén, mikor a főhős, M.J., harmadik válása után közvetlenül, élet útjának sűrű, sötét erdejébe ér, egy coitus interruptussal
(ha egy nő mondhat ilyetJ) megszakítsák a befogadási kedvemet?! Hogy egy Élet és Tudomány-ba illő biológiai, majd antropológiai, majd fizikai és egyéb, súlyos tájékozottságot igénylő esszé sorozattal bombázzák szét a sztorit, mely a katarzishoz vezet?! Őszinte leszek, bár nem tudom, megérdemli-e a kegyetlen szerző, hogy egyáltalán folytassam az olvasást: átugrottam az ötödig megálljt kiáltó eszmefuttatást, s odalapoztam, ahol a G400231-es ügynök New York városában, több mint tíz éve tartó USA-beli kalandozásainak újabb fejezetéhez érkezik, újra munkát, barátokat, szerelmet és célt keresve, és a könyv végére (mea culpa, mea maxima culpa, elárulom) találva magának.
Éjjel arra ébredek, hogy ősszel szokatlan forró főn csapkodja az ablakot, míg vadul dobog a dobhártyámon a „Nem én vagyok” zenéje. Hirtelen talpra szökkenek, és bűntudatosan összekapdosom a búzából ocsúként kiselejtezett anyagot, az itt-ott a melodráma határát súroló, könnyfakasztó történetből kiszelektált tudományos értekezés lapjait.
- Vajon nem azt ígértük-e az underground művészeiként, hogy mindig készen állunk az igazság, a szabadság, a demokrácia vívmányainak megvédésére? Legyen a szenvedő alany, ember, állat, ország, város, folyó, hegy, vagy egyenesen: a Földbolygó?! – kérdem, túlordítva az éppen esedékes „Nekem akkor vagy a legjobb, ha már mindenkinek rossz vagy…”sorait.
– Hát cserbenhagyhatom, és épp én, a G400231-es ügynököt, aki, mint magát becézgeti, Naplovagként az emberi szellem és a természet szimbiózisának a helyreállítására felesküdött?! – Míg idáig jutottam az eszmefuttatásban, magamra kapkodtam a legszükségesebb ruhákat, s kirohantam a természet ébredését a hajnali részegség mámorában köszöntő írástudó társaim közé.
- „Te vagy, aki csinálhat valamit….” – rikoltottam a többiekkel együtt, akik még nem sejtették, hogy a New York-ból egyre gyakrabban hazatérő G400231-es ügynök az a bizonyos - a kurva életbe’ - egy igazi hős.
