Garaczi László: metaxa, Budapest, 2006, Magvető Kiadó
Garaczi László évek óta a semmit rakosgatja össze különös gondossággal válogatva, vizsgálgatva, tisztogatva minden egyes kis darabot. Az a különös, hogy minden egyes darabka olyan, mintha valami volna – ilyen valamikből áll az életünk. Ilyen valamikből, ha nem is ennyire kicsiszoltak, de mindenképpen ennyire fontosak nekünk. És amíg ezek az apró kis darabok egyenként vannak egymás mellé téve, vagy éppen önállóan mutatkoznak meg, valamiségük ha nem is megnyugtató, mindenképpen a lehetségesség illúzióját nyújtja.
A Metaxa egy jól sikerült kísérlet arra nézvést, hogy ezekből az apró darabokból, az életünk apró darabjaiból egy nagy egészet hozzon létre: a Nagy Semmit, és ez már több, mint nyugtalanító.
A történet kerete persze nyújt némi menekülési útvonalat a gyengébb idegzetűek számára, legalábbis azoknak, akik alapvetően nem csellisták, tehát nem is turnéznak Amerikában és Németországban, nem egyszerre találkoznak a nyugalmas és unalmas, hosszú távú kapcsolat lehetőségével, illetve az evidensen mindentelsöprő és folytathatatlan szerelemmel, de legfőképpen nem ugranak le az Erzsébet hídról gyermekkori barátjukkal együtt a megáradt folyóba, hogy aztán egyikük ne ússzon ki, aki meg mégis kiúszik, az egy békés vidéki idegszanatóriumban kössön ki.
A mű a szerzőtől megszokottnál nagyobb lélegzetű, mindenféle értelemben. Egy levegővételre meséli el a mesélő a történetet, és olvasni is így érdemes. Az egész könyv szám szerint egy darab többszörösen összetett mondat. A könyv olvasása közben kevéssé van mód levegővételre, utána viszont szükséges egy nagyobb levegőt venni. Aztán kifújni. Belélegezni. Kilélegezni. Nem abbahagyni.
Kapcsolódó anyagok:
