A magyar ifjúsági irodalom eddigi leghíresebb (és – tegyük hozzá – legviccesebb) gyerekrablós sztoriját Nógrádi Gábor írta, amelyből Gyerekrablás a Palánk utcában címmel 1985-ben Mihályfy Sándor forgatott filmet. A nyolcvanas években nagyon népszerű volt a film, a regény pedig már a sokadik újrakiadásánál tart, de hogy 2015-ben ugyanúgy működik-e az önrablós sztorira épülő, közben egy komplett családi drámát bemutató, majd feloldó könyv és a film, azt csak egy mostani tizenéves tudná megmondani. Hozzá képest Varga Bálint könyve úgy hat, mintha a Dallas után levetítenénk a Breaking Badet, ami korántsem jelenti azt, hogy a Dallas rosszabb lenne, csak azt, hogy nagyon más.
Vargának és kortársainak ugyanis már egy olyan korosztálynak kell írnia, akik vizuálisan és dramaturgiailag is rendkívül erős amerikai sorozatokon szocializálódtak, nem könnyű őket lenyűgözni, ráadásul olyan multimédiás kultúrával rendelkeznek, amelynek egyes szegmenseivel a szüleik sok esetben még csak most ismerkednek. Utóbbi buktatóit Varga Bálint viszonylag könnyen kivédte azzal, hogy Váltságdíj nélkül című regényének kamaszhőseit a kezdőjelenetben egészen egyszerűen bedugta egy pincébe, ahol nincs se telefon, se internet, se GPS, csak a nagy büdös sötétség. A négy kamasznak – három fiúnak és egy lánynak, akik a szünidő előtti utolsó buliból indultak haza, majd rejtélyes körülmények között kerültek az említett sötét lyukba – ebből a helyzetből kell valahogy kievickélniük.
Varga Bálint: Váltságdíj nélkül
Kolibri Gyerekkönyvkiadó, 2015, 348 oldal, 2542 HUF
Az nagyon hamar kiderül, hogy nem véletlenül kerültek oda: első hangzásra orosz vagy szerb nyelven beszélő férfiak rabolták el őket, a srácok közül azonban hárman rosszkor voltak rossz helyen, és elrablóik igazából egyetlen emberre utaztak. Ők maguk sem tudják azonban ki lehetett a célpont: Max, akinek ügyvéd apja állítólag maffiózókat véd mindenféle sötét perekben, vagy Zsófi, aki visszaeső bátyja helyett magára vállalt egy betörést? Esélyes lehet még Zoli, aki eddig gondosan titkolta az osztálytársak elől, hogy zavaros pénzügyekbe keveredett bróker apja Dél-Amerikába szökött, vagy Doma, akinél magánnyomozó anyja bármikor beletenyerelhet egy-egy zűrösebb-kényesebb esetbe.
Talán nem lövök le nagy poént (elég a borítóra pillantani), hogy a kamaszok végül kitörnek a pincéből, és ezzel kezdődik az igazi kaland: le kell rázniuk a nyomukban loholó maffiózókat, vissza kell térniük Magyarországra, és lehetőleg ki kell deríteniük, hogy ki és miért rabolta el őket. Ebből is látszik, hogy a Váltságdíj nélkül nem klasszikus krimi, inkább egy műfaji hibrid: ha akarom, kalandregény, ha akarom thriller, ha akarom magánnyomozós sztori, ha akarom, road-regény. Varga Bálint szerzőként dicséretes önmegtartóztatást mutatott, így kamasz hőseiből nem csinált kelet-európai szupermeneket, végig megmaradtak azoknak a fiúknak és lányoknak, akik egyrészt nagyon (nagyon!) öntudatosak és tényleg talpra esettek, viszont a hétköznapok gyakorlati dolgaiban sokszor teljesen fogalmatlanok és bénák. A köztük kialakult vonzások és taszítások azok, amik a kalandszál mellett megadják a cselekmény igazi dinamikáját.
Varga Bálint az Agavénél rengeteg krimit fordított és szerkesztett, hogy érti és érzi ezt a műfajt, az elég nyilvánvaló. Látszik, hogy nem veszi hülyére olvasóit, és azért, mert a tervezett célközönsége a tizenévesek közül kerül ki, nem akarja megmondani nekik a tutit. Ugyanakkor nem is akarja sokkolni őket, így a legdurvább sérülést egy eltévedt légpuskagolyó okozza, a gyerekekre váró esetleges fájdalmas következmények pedig jobbára csak utalások formájában villannak fel. Mondjuk, ez pont elég is nekik.
Ahogy haladunk előre a sztoriban, egyre többet tudunk meg a szereplőkről is: mindegyik egy-egy kis szocio-flash, tényleg csak egy villanás, ami pont arra elég, hogy olvasóként nagyjából képbe helyezzük őket (a gazdag, de érzelmileg elhanyagolt srácot, a mélyszegénységből érkező lányt, stb.), a cselekmény ritmusát ez azonban nem szakítja meg. A mázt lekapirgálva mind a négyen tulajdonképpen tök átlagos kamaszok, nem különösebben ügyesebbek vagy okosabbak, mint azok, akik az utcán rohangálnak. Nincsenek szuperképességeik vagy szupereszközeik, így gyakran csak a véletlennek vagy a jól kihasznált pillanatnyi előnynek köszönhetően tudják lerázni üldözőiket, egy idő után pedig nem is tesznek úgy, mintha felnőtt segítsége nélkül ki tudnának mászni a csávából.
Persze, aki nagyon akar, az így is beleköthet, és biztos lesz is olyan, aki tételesen számon kéri majd a kamaszok kontra maffiózók vonalat, de az az igazság, hogy ettől még ez a könyv működik: jó a dinamikája, jók a karakterek, a párbeszédekről nem süvölt, hogy papírra írták őket. Ráadásul elég moziszerű az egész, így egyáltalán nem lenne meglepő, ha valamelyik filmes végül fantáziát látnak benne.
