Nemzeti művelődések az egységesülő világban.Szerk. Szegedy-Maszák Mihály és Zákány Tóth Péter. Ráció Kiadó, 2007
Nem tudom, lehet-e írni bármit is egy szöveggyűjteményről. Egy ilyen könyvnek kb. öt attribútuma van: tudományos igényességgel van megírva, visszakereshető hivatkozásokkal, szép a borítója, unalmas egyedül olvasni, de jól mutat a polcon. Tapasztalataim alapján ugyanis ez a sorsuk. Ha látok egy tematikus szöveggyűjteményt a polcodon, akkor az két dolgot jelent: lelkes egyetemista voltál (jellemzően elsőévesen) vagy komolyan a téma megszállottja vagy. Tercium non datur. Mielőtt bármely fundamentalista bölcsész lelkébe gázolnék, közlöm, tudom hogy ennél többet ér egy ilyen könyv.
A Ráció – Tudomány sorozat tizenegyedik darabja A nemzeti művelődések az egységesülő világban címet viseli. Profi, összeszedett munka (lásd első két attribútum) Szegedy-Maszák Mihály és Zákány Tóth Péter szerkesztésében. Az előszavában rövid áttekintést kapunk a válogatások átölelte kor főbb problémáiról, az utószóban pedig rövid életrajz található az egyes írókról. Megközelítőleg 150 évet fognak át a könyvbe bekerült különböző tanulmányok és esszék a reformkortól napjainkig. Írók, történészek, politikusok, művészek próbálnak fogást találni a magyarság és a nemzeti művelődés problémáin. Ha korrekt akarnék lenni, ennyit kéne mondanom a könyvről. De nem vagyok az. Ugyanis ez a szöveggyűjtemény kicsit populárisabb és aktuálisabb témákat érint. Ellentétben például az Ókori keleti történeti chrestomathiával, amiből néhány önjelölt nyelvész kibogarászhatja I. Tukulti Apil Essara fennmaradt három mondatából, hogy akkor most sumérok vagyunk-e mi magyarok vagy földönkívüliek. (Vicceltem persze. Ez egy komoly történelmi szöveggyűjtemény.)
Aktuális a téma, mert megdöbbenve vettem észre, hogy az aranycsapat-szindróma régebbi az aranycsapatnál. Nevesint mi magyarok imádjuk fényezni a múltunkat, csakhogy legyen miért keseregni a jelenben. Ráadásul Határ Győző esszéjéből kiderül, semmi extra nincs a nemzeti kultúránkban s történelmünkben. Se több, se kevesebb, mint bármely európai nemzeté. Másabb, de ez se újdonság. Csak a mi nemzeti romantikánk szereti többnek láttatni azt ami volt. –Mi védtük Európát a töröktől! (melldöngetés) – És? A velencei flotta meg rommá verte őket Lepantónál!. Inkább most kihagynám a nemzeti karakterünkről szóló közhelyek felsorolását és azok kifigurázását. Ismerjük az összeset, a mohácsi vésztől a Nobel díjasainkig.
Mint jeleztem, ez nem tartozik szorosan a könyvhöz, ami nem is kívánja lerántani a leplet a nagy nemzeti önsajnálatról. De megdöbbentő felfedezésekkel ajándékozhatja meg a figyelmes olvasót ez a szöveggyűjtemény, és remek muníciót adhat az adott témákban való vitákhoz. Legyen az otthon, kocsmában, vagy akárhol, nem csak az egyetemi szemináriumokon. Véleményem szerint ugyanis a témáról való diskurzus égetően aktuális, akkor, amikor a közbeszéd a fasiztázós – kontra giccsmagyar ellentétpár felé konvergál.
Ha innen nézem, akkor ez a könyv több mint könyvespolc dísz, és akarva-akaratlanul is hiánypótló a témában.
