Fotó: Valuska Gábor
Dragomán György a legboldogabb író a világon. Nem csak befelé, magában örül, hanem csillogó szemmel, fülig érő szájjal - szerinte épp úgy, mint aki egyszerre tíz születésnapot ünnepel. Vagy még annál is többet. Sosem érdekelte, hogy korábbi könyveit elolvassa-e valaki, most viszont azt szeretné, ha a Máglyát minél többen elolvasnák, mert erre a regényre nagyon büszke. Gyerekhangon megszólaló trilógiájának harmadik részére, a Mesék a palotából-ra már nem kell sokat várnunk, sőt hamarosan leközli ötödik regényének első fejezetét is, bár senkinek nem árulja el, hogy melyik novella volt az. Úgy véli, a trilógia három könyve nem csak együtt fog működni, de biztos benne, hogy sokat tesznek majd egymáshoz. Korábban egy negyedik könyvet is tervezett melléjük, melybe azok a szilánkok kerültek volna, amikkel végül semmit sem kezdett, de már tudja, hogy az a könyv sosem fog megjelenni. Túl vizuálisnak tartja magát ahhoz, hogy bármilyen adaptációt el tudjon viselni, ami túl közel áll a világához, de az eddig látottak alapján úgy véli, az angol stábbal készülő A fehér király-filmnek mélyen köze lesz a könyvéhez. Még akkor is, ha egy regény szerinte inkább sorozatok, mint egészestés filmek alapanyaga. Bár nem babonás, történtek már vele olyan dolgok, amiket nem lehet elmesélni, de igazán nagy dolgokra nem tartja képesnek a varázslatot. A világ legboldogabb írójával szabadságról, homokba rajzolt rókatárgyról és az elmúlt nyolc-kilenc-huszonöt évről beszélgettünk.
A Máglya előtt mindig a hiány felől közelítetted meg a szabadság problematikáját. Ennek a regénynek az írása hogyan változtatta meg a saját szabadságképedet?
Az a baj, hogy nekem nincs gyakorlati szabadságdefinícióm. Mikor elkezdtem intenzíven foglalkozni a filozófiával, azt gondoltam, hogy a szabadság és a félelem viszonyát fogom vizsgálni, egymásból fogom levezetni őket. Mikor ezt elkezdtem úgy csinálni, ahogy a filozófia megköveteli, azt éreztem, hogy hazudok. A szabadságképem nem változik, nem gondolkodom radikálisan másképp róla, csak másképp mutatom meg a működését. Ha valaki egyszer a szabadság fogalmából doktorálna nálam, ami, valljuk be, elég viccesen hangzik, annak lenne mit vizsgálnia a novelláimban és regényeimben. A Máglyában egy olyan világ van, ahol ez a fogalom már tapinthatóan, elvárhatóan létezik, míg a korábbi könyveimben nem létezett társadalmi szinten. Most egy nagy tablóban is megjelenik, nemcsak belső személyes jelentése lesz, hanem társadalmi jelentése is, ami persze a belső személyes jelenlétből épül.
Dragomán György: Máglya
Magvető, 2014, 448 oldal, 3990 HUF
Szerinted lehet a félelem nélkül vizsgálni a szabadságot?
Nekem még nem sikerült. Pont ezért nem lettem filozófus, mert a szabadságot nem, mint metafizikai fogalmat akarom felépíteni, hanem az érdekel, hogy az ember hogyan lehet szabad, hogyan függ össze az önmegismerés és a szabadság, hogyan alkot furcsa hármas láncot az erőszak, a félelem és a szabadság. Mikor 13 évesen elkezdtem írni, apám azt mondta, tudnom kell, hogy már azt sem lehet publikálni, amit akkor írok. Azt akarta, hogy értsem meg, hogy az egész életem arról fog szólni, hogy mások próbálják majd megmondani, mit írjak. Nagyon rövid ideig azt gondoltam, hogy orvos leszek, mert az ad majd egyfajta szabadságot, de amikor kivándoroltunk, rájöttem, hogy itt már azt csinálok, amit akarok. A művészettörténet és a filozófia érdekelt, bár inkább az utóbbi, mert hamar rájöttem, hogy a művészettörténetnek csak nagyon kis része az, amit csinálni szeretnék. Filozófián belül az etika, a politikai filozófia és az ismeretelmélet érdekelt, kőkeményen el is kezdtem tanulni, de negyedévnél rájöttem, hogy nem tudok úgy filozófiai szövegeket írni, hogy azzal elégedett legyek. Úgy éreztem, hogy a fogalmak, amiket használok, klisék, és úgy döntöttem, inkább teljes erővel regényt fogok írni. A regényírásnál az ember valahogy úgy hazudik, hogy igazat mond. Ha elkezdek mondatokat írni, akkor a mondatokból igazság lesz, olyan szempontból, hogy azok a mondatok nagyon pontosak lesznek.
Veled kapcsolatban mindenki az elmúlt nyolc-kilencéves hallgatást emlegeti, ami ugye igazából nem is volt hallgatás, mert közben írtál két regényt és két novelláskötetet. Azért tart ilyen sokáig valami kézzelfoghatót publikálni, mert nagyon nyughatatlan író vagy, aki ha rátalál egy témára, azt azonnal meg kell írnia?
Ha valamit meglátok, akkor azt egy idő után olyan erősen kezdem látni, hogy nem tudok másra figyelni, és muszáj csinálnom vele valamit. Gyakran előfordul, hogy elkezdek valami kicsit, és abból egyre nagyobb dolgok lesznek. Mikor A fehér királyból kinőtt két másik hangot (Emma és a Mesék a palotából 6 éves narrátora – a szerk.) elkezdtem csinálni, azt gondoltam, hogy azokból majd novellák lesznek. Vagy van például egy novellám, a Kakas című, amiben egy énekes lánya beszél. Látok mögötte egy regényt, de eldöntöttem, hogy nem akarok végtelen mennyiségű gyerekhangot írni, úgyhogy azt azért sem folytattam. A fehér királyból kinőtt két hangot viszont egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Ebben a nyolc évben nem voltam elég szervezett, de ennek azt hiszem, így kellett lennie. Tudom, hogy ha a Mesék a palotából-t (aminek egyébként biztosan nem ez lesz majd a végső címe) akkor fejeztem volna be, amikor eredetileg be akartam, akkor az feleannyira jó könyv lett volna, mint amilyen jó könyv lett a Máglya. Ahhoz, hogy az a könyv az legyen, aminek lennie kell, kellett ez a könyv, és ahhoz, hogy ez a könyv az legyen, ami lett, kellett az a másik.
Írás közben azt nehéz elfogadnom, hogy vannak dolgok, amik erősebbek nálam, miközben én elég erősnek gondolom magam. Most már tudom, hogy azért hagyok abba valamit, mert ott másnak kell elkezdődnie. Ha akkor erőt veszek magamon, és három évvel A fehér király után izomból végigírom a Mesék a palotából-t, akkor valószínűleg nem tudtam volna kiadni a kezemből. A történet egyik szálát akkor még nem láttam, és ahhoz, hogy meglássam, végig kellett csinálnom a Máglyát. Ezek a dolgok összefüggenek, de amíg benne vagy a szövegben, vak vagy a nagyobb koncepcióra. Aztán amikor rájöttem, hogy mi történik, nagyon megnyugodtam. Három évvel ezelőtt már egy nagyon nyugodt ember voltam, ami azért is volt vicces, mert mindenki idegesen kérdezgette, hogy most mi van velem. Mondtam, hogy dolgozom, és nem érdekelt semmi, mert halálpontosan tudtam, hogy mi hogyan lesz befejezve. Lassabban írtam, mint szerettem volna, de most már nagyon kevés kell, hogy kész legyen a harmadik, és ha a három könyv egymás mellé kerül, akkor azt hiszem, megcsináltam, amit meg kellett csináljak, és a pályámnak ez a szakasza lezárul
A másik dolog, ami mindig előkerül az életműveddel kapcsolatban, az az erős vizualitás. Milyennek látod most Emmát, tudnál pontos személyleírást adni róla?
Tudnék, de nem fogok. Sok titok van a könyvben, amit csak én tudok, és azokat nem mondhatom el. Rájöttem, hogy szegény fordítóimnak sem szabad elárulnom egy csomó dolgot, mert akkor ezek bekerülnek a szövegbe. A fehér királyban például van egy vak ember, és én tudom, hogy miért vakult meg. Senki más nem tudja, de beszélgettem már olyan fordítóval, aki nagyon közel járt az igazsághoz. Nem árulhattam el neki, hogy igaza van, mert akkor azzal a tudattal fordította volna a könyvet. Én nagyon intenzíven látok, és ez egy nagyon súlyos probléma. Emmáról mindent tudok, tudom, hogy néz ki, látom magam előtt, mintha egy fényképen látnám, és nemcsak őt, hanem rengeteg egyéb dolgot is a könyvből. De ezeket nem kell leírni, ezért nagyon kell vigyáznom, hogy ne kerüljön bele a könyvbe minden, amit tudok. Valószínűleg azért is dolgozom olyan sokáig, mert ahhoz, hogy le tudjam írni azt a keveset, látnom kell azt a sokat. Ez egy kicsit olyan, mint a jéghegyelmélet, csak nekem nem jéghegyem van, hanem saját háromdimenziós világom, amiből mindig csak egy kis szeletet veszek elő. Ha most elmondanám neked, hogy Emma milyen, akkor csalnék. Csalni nem tudok, azt viszont tervezem, hogy csinálok egy pici könyvet azokból a részekből, amik kimaradtak a regényből. Kaptam egy fotót Szilágyi Lenkétől, a rókafotót, ami a borítón is van. Lenke fehér homokot szórt egy falapra, és az ujjával rajzolta bele a rókát, majd lefényképezte, és abból stilizálták ezt a borítót. Lesz a könyvben négy-öt szöveg, mondjuk olyan ötven oldal, és ez a fotó.
Még A fehér király után nyilatkoztad, hogy Dzsáta olyan fiú, aki féltél, hogy te leszel. Emma olyan gyerek, aki szerettél volna lenni?
Igen, lehet. Biztos szerettem volna ilyen lenni.
Milyen voltál?
Nem tudom, félősebb talán. Akkoriban már tudtam, hogy kivándorlok. Szeretném azt hinni, hogy jobban hasonlítok Emmára, mint Dzsátára, de erről mást kellene megkérdezni.
A fehér király megjelenésének évében halt meg az édesapád. A saját gyászod, és az ő személyes tárgyai mennyire épültek bele a történetbe? Tudom, hogy erre mit fogsz válaszolni, de azért rákérdezek. Vannak konkrét tárgyak tőle a Máglyában?
Egy-két konkrét tárgy van, de nem mondom meg, hogy mik azok. Olyan is volt, hogy konkrét tárgyakat használtam, aztán kivettem őket, mert azt már túl erősnek találtam. Van valami varázslatos abban, ha megöröklöd valakinek a személyes tárgyát, amit mindig használt, szeretett, ami része volt az életének. Ha valamit minden nap a kezébe fogott, akkor utána, amikor te fogod a kezedben, kicsit az ő helyébe lépsz. Ez egy fontos kérdés a Máglyában, majdnem hogy mágikusan történik. Azért is volt nehéz feldolgozni apám halálát, mert ebből a könyveből már egy sort sem olvasott, soha nem is beszéltünk arról, hogy mi lesz A fehér király után. A Máglyában nagyon erősen benne van a gyász, az pedig, hogy az ő tárgyaival kapcsolatba kerültem, benne van abban, ahogy Emma kapcsolatba kerül a nagyapja tárgyaival.
Több helyen is beszéltél arról, hogy utolsó óráiban járunk, hogy megismerjük az igazságot a múltról, mert azok, akik el tudnák mondani, már nem élnek túl sokáig.
25 év nagyon hosszú idő, és látom, hogy működik az emlékezés. Azok az emberek, akiket 25 évig nem kényszerítettek, hogy ezekkel a kérdésekkel szembenézzenek, nem kényszerítettek, hogy emlékezzenek, máshogy fognak emlékezni. Akik ebben érintettek voltak, akár áldozatként, akár tettesként, folyton ezen gondolkodtak, és ha olyasmin gondolkodsz, amit nem tudsz, akkor előbb-utóbb elkezdesz egy fantommúltat építeni, egy fantomtörténetet mesélni magadnak. Én is ezt csinálom ebben a könyvben. Mindenkinek megvannak a saját történetei, amik nem biztos, hogy fedik a valóságot, de annyi idő eltelt már, hogy ha hirtelen előkerülnének az iratok, nagyon nehéz lenne szembesülni az igazsággal. Én nem kértem ki a saját irataimat, de előbb-utóbb kénytelen leszek, és én ki is tudom majd, mert Romániában jobban ki lehet. Nem biztos, hogy a Szeku szemén keresztül akarom látni az apámat, de rohadjanak meg, a lehetőséget akarom. Ki fogom kérni az iratokat, aztán lehet, hogy nem olvasom el őket, de legyenek meg, én dönthessem el. Itt igazából ez a kérdés, hogy mi dönthessük el, és ne helyettünk döntsék el. Azért gondolom, hogy az utolsó órákban járunk, mert most már biztos, hogy nem az igazságra lehet emlékezni, mert arra nagyon nehéz, főleg, ha szégyellnivaló, fájdalmas, titkos, vagy épp átmagasztosít. Ez a fajta emlékezet mindenkiben egy alternatív valóságot teremtett, és létrejött egy ilyen furcsa szövet, amit már nagyon nehéz lesz szétvágni.
De a múlton nem változtat, hogy a bűnösök meghalnak.
Nem hát. Az a nagy kérdés, hogy a múlt eltűnik-e. Én nagyon sokáig azt hittem, hogy nem tűnik el, azt gondoltam, hogy van egy objektív határ. Nehéz ebben hinni, egy darabig lehet, de most kezd megrendülni a hitem az objektív idealizmusban. Van múlt, volt múlt, csak nem tudom, hogy megismerhető-e. Azt viszont látom, hogy megváltoztatható. Én sajnos hiszek Orwellnek.
A fiaid hogyan viszonyulnak a múltadhoz? A nagyobbiknak sok kérdése volt, miután elolvasta A fehér királyt?
Már előtte is sokat beszélgetünk erről, kérdeznek is, de hogy mit értenek meg belőle, azt nem tudom. Azt a fajta reménytelen kiszolgáltatottságot, amit nekünk át kellett élnünk, nem biztos, hogy el lehet magyarázni, de a lényegét talán át lehet adni. Az is fontos, hogy ne erről magyarázzunk folyton, nem is akarok folyton erről beszélni. Nem az a célom, hogy a gyerekem tudja, milyen volt a gyerekkorom, az a célom, hogy tudja mi a hatalom, és hogyan lehet harcolni ellene. Ehhez nem biztos, hogy én vagyok a legjobb tananyag. Nemrég autóztunk kilenc órát, és közben a Svejket hallgattuk hangoskönyvben. Azt hiszem, abból például elég sokat tanultak arról, hogy lehet viszonyulni a hatalomhoz, hogy lehet szembeszállni vele. Úgy láttam, eléggé hatott rájuk, és megértik, hogy a hatalom hülyeség.
Emma épp azért tűnik olyan erősnek, mert nem hagyja, hogy nagymamája múltja, döntései maguk alá temessék.
Arról szól az egész társadalom, hogy olyan terhet próbálnak rád tenni, ami nem a te terhed. Nem az a megoldás, hogy elutasítod, vagy nem beszélsz róla, mert épp attól válik a tiéddé. Neked nem kell feltétlenül bocsánatot kérned az apád bűneiért, de elhallgatni se kell őket, és nem kell megsértődni azért, mert ő ezeket elkövette. Nem a te hibád, de a te felelősséged, és mindenkinek vállalnia kell ezt a felelősséget. Nem gondolom, hogy valaki más bűnét magadra tudod venni, vagyis bizonyos szinten gondolom, mert hiszek a vezeklésben. Az áldozathozatal fogalma mélyen érdekel, de ebben a könyvben nem elsősorban ezt akartam vizsgálni. Ha adhatnék egy tanácsot magamnak vagy bárkinek, akkor az az lenne, hogy sose hozz olyan áldozatot, amit önként nem vállalsz. A szabadság azt jelenti, hogy a történtek dacára is tudsz szabad lenni, hogy igenis szembe tudod mosolyogni ezt az egész szörnyűséget. Ha azt mondod, hogy te vagy a hibás, akkor nem tudod majd elviselni a terhet, de ha nem mondod el másoknak, hogy mit csinált az apád vagy a nagyapád, ha letagadod, akkor magadnak hazudsz. Én abban hiszek, hogy mindenki szabad lehet. Meg abban is hiszek, hogy a társadalom, a múlt és a történelem mindent megtesz azért, hogy ez ne történjen meg.
(Dragomán Györggyel a KönyvesMagazin őszi számában is olvashattok egy interjút, abban boszorkányokról mesélt, a forradalom után felbolydult Romániáról, és arról, hogy mit érzett, mikor 2005-ben visszament élete első 13 évének helyszínére, Marosvásárhelyre.)
