A
China Miéville: Konzulváros
Agave, 464 oldal, 2013, 2384 HUF
Első mondat: A konzulátuson élő összes gyerek végignézte, hogyan száll le a hajó.
A földönkívüliekkel való lehetséges kapcsolat vizsgálata a science fiction egyik alapvető tematikája, már azóta, hogy a műfaj modern, technológiai háttérrel támogatott inkarnációjának nagyjábóli kezdetén marsi tripodok dúlták fel Angliát. És a mainstream azóta is nehezen szakad el az emberiséggel vadul háborúzó, vagy épp ellenkezőleg, vele pacsizó idegenek szélsőséges ábrázolásától. China Miéville Konzulvárosa azon üdítő kivételek közé tartozik, amik a fajok közti viszonyt ennél sokkal komplexebbnek ábrázolják: a kapcsolatfelvétel először is nem arról szól, hogy ellenségek leszünk, vagy barátok, hanem arról, hogy egyáltalán képesek vagyunk-e legalább minimálisan felfogni egymás szándékait, társadalmát, kultúráját, életmódját, ugyanis annyira gyökeresen, riasztóan mások vagyunk, hogy a közös nevező megtalálása szinte lehetetlen. És ez a kommunikációs probléma még több évszázadnyi viszonylag békés egymás mellett élés után is fennáll. Ekkor kezdődik a történet: az idegenek, a nálunk sokkal fejlettebb, már-már félisteni „Gazdák” bolygóján, Ariekán, az ő élő városuk által körülvett, címbeli, emberek lakta diplomáciai gettóban. És a poklot nem rossz szándék, gonoszság, kapzsiság, aljasság szabadítja el, hanem az, amin a kommunikáció alapul: a nyelv.
A még viszonylagos biztonsággal bejárható univerzum legszélén, mindentől és mindenkitől elzárva élő Gazdák, vagyis az ariekaiak két beszédszervvel rendelkeznek, amik párhuzamosan közlik az információt, ráadásul a gondolat és a beszéd számukra egy és ugyanaz, így a hazugság részükről lehetetlen, annak még a koncepcióját sem ismerik. Nyelvi sajátosságaik miatt a kizárólag erre a célra tenyésztett ikerklón Konzulok képesek kommunikálni velük, és ők sem egyszerűen. A több száz éves, nagyjából olajozottan működő, mégis nehézkes, meg nem értéssel teli, és sokszor egyoldalú ember-ariekai kapcsolat veszélyesen felborul, amikor a két kultúra, a két nyelv néhány új tényező miatt összeütközik egymással. A kissé homályos fogalmazás nem véletlen: ugyan a Konzulváros lényege nem annyira maga a történet, mint inkább a két faj komplex viszonyának, az egymásra, oda-vissza ható társadalmaknak a felfedezése, mégsem lőném le a fordulatokat, amik mindebbe bevezetik az olvasót.
Annak ellenére sem, hogy a lényegi cselekmény szinte csak a regény felénél kezdődik, addig Miéville gondos, aprólékos világábrázolással alapoz. Bedob a mélyvízbe (olyan mondatokkal, amikből eleinte alig valamit értünk: „Olykorpuskák össztüze zúdult rá, mert ezek a fegyverek erővel kényszerítik rá az immer állandóságára a manchmalt”), felvázolja a helyi konfliktus mögötti masszív kozmikus hátteret (az „immer”, annak veszélyei és lehetőségei), és részletezi az emberek és az ariekaiak közti, látszólag áthághatatlan kulturális szakadékokat, illetve Konzulváros később még lényegessé váló gyarmati mivoltát. És minden a nyelv körül forog. A szerző maga is játszik vele (sok idegen szónak, kifejezésnek nem magyarázza el a jelentését, sok futurisztikus eszközt nem ismertet leírással, hagyja, hogy ezeket magunktól fedezzük fel), a cselekményben pedig élet-halál kérdéssé, mindennek az alapjává, okává, eszközévé, céljává és következményévé válik. A regény egyik legizgalmasabb aspektusa a hazugság, amit, miután létezéséről az embereknek köszönhetően tudomást szereznek, az ariekaiak igyekeznek elsajátítani: ami annyit tesz, hogy mutatvánnyá, sőt, művészetté próbálják tenni.
És ez vezet el a Konzulváros nagy kérdésfelvetéseihez. Mit tehet a hazugság egy olyan nyelvvel, ami korábban csak az igazságot ismerte? Hogyan hat a nyelv a társadalomra, hogyan változtathat meg mindent? Milyen következményei lehetnek két drasztikusan különböző kultúra egymás mellett élésének? Képes egy civilizáció akaratlanul is, pusztán létezésnek természetével elpusztítani egy másikat? És ha igen, mi lehet az erre adott reakció? A könyv második felében elszabaduló döbbenetes, véres, apokaliptikus káosz a science fiction történetének egyik legszívszorítóbbika. Mert, hatalmi játszmák, emberi gyengeségek és gyarlóságok, intrikák ide vagy oda, mégiscsak „baleset” okozza, szándékolatlan, akaratlan és céltalan, de ettől nem kevésbé (sőt) iszonyatosan pusztító. Miévelle zsenije abban is megmutatkozik, hogy ezt a társadalmi szintű, szerteágazó morális és filozófiai gondolatokkal teli eposzi konfliktust le tudja képezni egyetlen karakterre, a főszereplő Avice-re, aki saját korlátaival és konfliktusaival küzd, hogy az események forgatagában vagy elbukjon, vagy többé, jobbá váljon.
Ugyan nem lehet nem észrevenni, hogy Miéville-en a befejezésre kiütközik az idegen faj részleges képünkre formálásának emberi arroganciája (még ha ennek levezetése abszolút, támadhatatlanul logikus is), és esetében az ötletek, a karakterek viszik a könyvet, nem az olykor egyenetlen és kissé nehézkessé váló prózája, mindez nem veszi el a katarzis erejét. A Konzulváros a legjobb sci-fik sorába tartozik: látszólag a jövőről, távoli világokról, idegen kultúrákról szól, de mire végzünk vele, azt vesszük észre, hogy megint saját magunkról tanultunk sokat.