Catherine Millet a kortárs francia művészettörténet kiemelkedő alakja, az Art Press folyóirat főszerkesztője, valamint a geometrikus absztrakció szakértője. Széleskörű nemzetközi hírnevét mégsem elsősorban ennek köszönheti, hanem a 2001-ben megjelent Catherine M. szexuális élete című könyvnek, amelyet azóta is minden idők egyik legmerészebb és legexplicitebb szexuális tartalmú regényként tartanak számon. A több mint 2,5 millió példányban elkelt regényt két, szintén életrajzi ihletésű kötet követte, a Mesés gyermekkor október közepén jelent meg a Magvető gondozásában.
Catherine Millet: Mesés gyerekkor
Fordította: Tótfalusi Ágnes, Magvető Könyvkiadó, 2018, 243 oldal, 3699 HUF
Marcel Proust több mint 3000 oldalas, hétkötetes regényfolyamát, Az eltűnt idő nyomábant félig viccesen summázni szokták egy mondatban: „A kis Marcel író lesz.”. Catherine Millet harmadik életrajzi kötete hasonlóan összegezhető, az írónő gyermekkoráról szóló, a Proust-i életműhöz hasonlóan emlékezéstörténetként jellemezhető regény, az író megszületésének története. A magyar cím félrevezető, a mesés jelző az eredetiben többrétegű, álomszerűt és álmodottat is jelent, mely cím mögött a gyermekkor megkettőzésének gesztusa rejlik.
„Hívjuk ezt megkettőzött életnek; a megkettőzött élet dupla haszonnal jár. Először is boldog álomhangulatot teremt, aminek az eléréséhez ráadásul nem is kell túl sokat képzelődnünk. Csupán két egyidejű tudatszintre van hozzá szükség: az egyiken érzékeljük az élet tényeit úgy, ahogy lezajlanak, a másikon pedig azonnal áthelyezzük őket valamiféle elbeszélésbe. Vagy akár megkettőzött tekintetről is beszélhetünk”
– írja Millet regényében.
A valóság és a fikció párhuzamos léte önvédelmi mechanizmus, mely a bántalmazott vagy a családon belüli erőszak közegében felnőtt kisgyermekek gyakori menekülési útvonala. A kis Catherine a külső megfigyelő pozíciójába menekül, élesen pásztáz minden arcrezdülést, ruharészletet, szobabelsőt, mintha egy film szereplőit és díszletét figyelné meg, melytől elválasztja egy közvetítő közeg, a képernyő, miközben a vezetéknéven szólított, ezzel tovább távolított Simone, az édesanya öngyilkossággal fenyegetőzik. Apja alkoholizmusa, erőszakossága, vagy anyja egyre növekvő kényszeressége és szuicid hajlama csak úgy feldolgozható a kislány számára, ha elbeszélt történetté alakítja, kiszínezi, és iskolatársait rémisztgeti vagy szórakoztatja meséivel.
„A szavak jelentik a minimális távolságot, amit az ember maga és a fájdalma közé helyezhet.”
A boldogtalan gyermekkor mint védjegy jelenik meg a kislány életében, a családban átélt borzalmak által válik saját maga szemében különlegessé, történetei egyedivé. A felidézett emlékképek nagy részét úgy látjuk, mintha a felnőtt szerző időutazóként kamerával a kezében térne vissza gyermekkorába (többször a pszichoanalízis keretében), egyszerre felidézve az akkori érzéseket, valamint narrálva, értelmezve azokat abból a felnőtt nézőpontjából, aki már ismeri a végkifejletet. A végkifejlet pedig egészen tragikus: Catherine nem csak az elbeszélő, de az utolsó túlélő is a családban, akinek nézőpontja ezért egyedül áll, a valóság és az emlékek felfejtésének munkájával is egyedül marad.
Nádas, Millet, Hartay, Jacobsen - Ilyen volt a Margó második napja!
Önvédelmi hazugságaink és igazságra való sóvárgásunk élethossziglani feszültségeiről, a gyermeki naivitás és a világra való rácsodálkozás megragadásának lehetőségeiről, a nyolcvanas évek végén szocializálódott generáció rajongásáról és egy elhagyatott szigeten...
Ez a kettősség történetmesélési- és szerkesztési bravúrokhoz is vezet; a regény a kisöccs, Philippe születésével indul, aki Catherine-nal ellentétben már nem otthon, hanem kórházban született, és „nagyobb dicsőség otthon, a családtagok között megszületni, mint egy távoli és névtelen helyen”. Philippe kívülállóként, vendégként érkezik a családba a legelső felidézhető emlék szerint, de Catherine felnőtt korában, mintegy mellékesen mondatik ki apja és közte az a családi tudattalanban mindvégig jelenlévő tény, hogy Philippe nem az édestestvére, az apja nem az öccse édesapja. A nyomozási folyamatban nagy szerepet kapnak a fényképek, melyeknek elemzése Roland Barthes Világoskamra című művét idézi: a Millet által felidézett képeknek mindig van egy punktuma, amely „a sérülést, szúrást, ezt a hegyes szerszám okozta ismertetőjegyet jelöli”, megzavarja a szemlélődést, többet mond el, mint a kép racionális elemzése.
A fotókon keresztül érti meg az író a második világháborúban fogságba esett apja hiányában ragyogó édesanyját, ezeken keresztül tud közelebb kerülni szülei tragikus házasságához. A kislány másik menekülési útja Isten felé vezet: a karácsonyi jászolban helyet kapó gipsz-Jézuskától Istenig, akivel viszonya meghitt és személyes, titkos párbeszédet folytat vele éjszakánként, és – akárcsak egy játékbabáról – gondolatban gondoskodik is róla, eteti, itatja a Mindenhatót.
A Mesés gyerekkor egyfajta válaszregénye a Catherine M. szexuális életének, és ahogy az írónőtől megszokhattuk, fotografikus részletességgel mutatja be a gyermekkori maszturbációit, a szexuális fantáziajátékok kezdetét, a nemi vágy ébredését, vagy akár a menstruációs fájdalmakat és a vér lassú csorgását a taposós vécébe. A kamera fókusza azonban ezúttal mégsem a szexualitáson van, hanem azon a folyamaton, hogy az először menekülési utat és eltávolodási lehetőséget nyújtó irodalom és képzőművészet hogyan lesz uralkodó vágy és cél egyszerre Catherine életében, és a konfabuláló kislányból hogyan válik írónő.
Szerző: Apró Annamária
