Ő az, aki ott ül a szőke lánnyal. Az ott Nando Barragán.
A félhomályos lokálon végigfut a hír. Ő az, Nando Barragán. Száz szem
figyeli lopva, ötven száj suttogja a nevét.
- Az ott ni: közülük való.
Bármerre is járnak a Barragánok, mindenhová követi őket a duruzsolás. A
fogak közt átszűrt szitkok, a titkolt csodálat, a visszafojtott harag.
Kirakatban élnek. Nem azok, akik, hanem amit az emberek beszélnek,
gondolnak, képzelnek róluk. Élő mítoszok, jelenlévő legendák; két lábon járó
szótárrá váltak, annyit emlegetik a nevüket. Életük nem az övék, a
közvagyonhoz tartoznak. Gyűlölik őket, hajbókolnak nekik, megvetik,
majmolják őket. Embere válogatja. Viszont mindannyian, kivétel nélkül félnek
tőlük.
- A bárpultnál ül. Ő a főnökük, Nando Barragán.
A mondat átsiklik a tánctéren, megpattan a sarkokon, asztaltól asztalig
gurul, megsokszorozódik a mennyezet tükreiben. A fekete fényben megsűrűsödik
a félelem. A pengeéles feszültség áthasít a füstfelhőkön, és hamissá
torzítja a wurlitzerből felbúgó bolerókat. A táncoló párok megállnak. A
reflektorok vészjóslón villogtatják kék és ibolyaszínű sugaraikat. A
tenyerek benedvesednek, a hátakon végigfut a libabőr.
Nando Barragán, a sárga óriás rá sem hederít a sustorgásra, hidegen hagyja a
jelenléte okozta felfordulás, csak szívja Rézbőrűjét a bárpult egyik magas
székén ücsörögve.
- Milyen színű a bőre?
- Pirított sárga, akár a testvéreié.
Az arcát lyukak borítják, mintha madarak vájták volna belé a csőrüket, vaksi
szemét fekete, fényvisszaverő Ray-Ban napszemüvege mögé rejti. Karibi mintás
inge alatt zsíros pólót visel. Széles, szőrtelen, izzadságtól csillogó
mellkasán egy láncon hatalmas, tündöklő, tömör arany kettős kereszt lóg.
Súlyos és tekintélyes.
- Mindegyik Barragán kettős keresztet hord. Ez a talizmánjuk. Pénzt,
egészséget, szerelmet és boldogságot várnak tőle.
- Való igaz, hogy ezt a négy dolgot várják tőle, de a kereszt csak pénzt hoz
nekik. A többire hiába várnak.
Nandóval szemben, egy másik bárszéken testes, megtermett szőkeség foglal
helyet kihívóan átvetett lábbal. Rugalmas, fekete csipkeruha simul szorosan
a testére. Amolyan rágógumi-szerű diszkónecc, melynek lyukacsos mintázata
látni engedi érett bőrét és 40-es, C-
kosaras szatén melltartóját. Fakó, jellegtelen formájú, pislogó szeme
spirállal, kihúzóval és szivárványszínű árnyékolóval van kipingálva.
Hátraveti a fejét; szőke sörénye mereven verdesi a hátát, mintha szalma
lenne, s közben előbukkan fekete, bennszülött hajtöve. Mozdulatai a kóbor
macskák kiábrándult érzékiségét idézik, s egész lényét áthatja egy ókori
istennő titokzatos méltósága.
Nando Barragán csak bámulja a nőt, felnéz rá, s kemény, harcedzett szíve
cseppenként olvadozik, mint egy oltár előtt égő kegyeleti gyertya.
- Nem hagytak nyomot rajtad az évek. Szép vagy, Milena. Pont mint régen -
mondja, s meggyötri a torkát a Rézbőrű csípős füstjével.
- Te viszont roskadozol az aranytól - mondja a szőke rekedt, érzéki, polipos
torokhangon. - Mikor megismertelek, szegény voltál.
- Ugyanaz az ember vagyok.
- Azt mondják, egész pincéid vannak, ahol halmokban állnak a dollárok. Azt
mondják, rohadoznak a bankóid, mert már annyid van, hogy azt sem tudod, mit
kezdj velük.
- Mindenfélét mondanak. Gyere vissza hozzám.
- Nem.
- Elmentél azzal a külföldivel, hogy messze légy, és ne érjen utol még az
emlékem se.
- Rossz emlék az. Azt beszélik, amerre jársz, csupa özvegyet és árvát hagysz
magad mögött. Miféle gaztettekkel gyűjtöttél össze ennyi pénzt?
A férfi nem válaszol. Belekortyol a whiskyjébe, majd leöblíti egy kis Leona
Purával. Az üdítőital gyöngyöző buborékai egy halvány emléket idéznek fel
benne, homokban játszadozó gyerekeket, akiknek seprűnyél a baseballütő, és
parafadugó a labda.
Ekkor rontanak be csapatostul a Monsalvék, és tüzet nyitnak. Nando Barragán
és a szőke nő a bárpultnál ülnek, háttal a bejáratnak, amikor a golyózápor
szinte a levegőbe röpíti őket.
- Nando és a szőkeség éppen enyelegtek, csókolóztak, összeért a combjuk, s
így kapta el őket az ólom. Onnan tudom, hogy ott voltam abban a bárban, és a
saját két szememmel láttam.
Nem. Nando ezen az estén nem nyúl Milenához. Olyan tisztelettel bánik vele,
ahogy az elhagyott férfiak közelednek az őket elhagyó nőhöz. Beszél hozzá,
de nem érinti meg. Inkább csak fájdalmasan néz rá.
- Honnan tudják, hogyan nézett rá, ha egyszer a napszemüveg eltakarta a
szemét? Duma az egész. Mindenki okoskodik, pedig senki nem tud semmit.
Az emberek nem vakok, észreveszik, mi történik körülöttük. Márpedig Nandón
első pillantásra meglátszik a nosztalgia, mint valami halvány aura, mely
körülveszi az ember testét. Mikor Milenával van, nem működnek a reflexei,
nem sejti a veszélyt, mert mindent elnyom valami indokolatlan nyugtalanság,
s ilyenkor csak Ő létezik. Még reszket is. Ebben az életben csupán egy
embertől reszketett, Milenától: ő volt az egyetlen, aki nemet tudott mondani
neki.
- Mindezzel együtt egy álmodozó volt, méghozzá a megrögzött fajtából,
reménytelen eset.
Amint leszáll az emberek közé, legyőzhetetlen és kérlelhetetlen lesz. Mint
egy hiúz, egy villámcsapás, egy korbács. Ám amint újra feltűnik a nő, akár
csupán az emlékezetében, egyszeriben elfogja valamiféle kivédhetetlen, lomha
ernyedtség, mint egy kölyökkutyát evés után vagy egy Valium 10-essel
leszedált öregasszonyt. Ezen az estén, mikor annyi évi távollét után Nando
végre újra találkozott Vele, nem lát, nem hall senki mást, csak Őt. Nem
törődik az unokatestvéreivel, az ellenségeivel, a Monsalvékkal: egy
pillanatra talán még a létezésükről is megfeledkezik.
Milenára való tekintettel, aki szerfölött utálja a fegyvereket, ezúttal
nincs vele a Caballo coltja tárjában a nevével megjelölt golyókkal, melynek
elefántcsont markolatát egy ágaskodó csikó díszíti. Most nincs résen,
teljesen kiszolgáltatott, őszintén alakítja a bocsánatkérő szerelmes
szerepét.
Ezért nem veszi észre, hogy a Monsalvék benyomulnak a bárba. A többiek
hallják, hogy félrehúzódik a fekete bejárati függöny, és látják, amint három
kísérőjével megjelenik egy szikár férfi ezüstös sziluettje. A párok
összebújnak, hogy megpróbálják magukat megvédeni attól, ami előreláthatólag
történni fog. A pincérnők az asztalok alá bújnak. Nem úgy Nando. Ő semmit
sem érzékel, eluralkodott rajta a szorongás és a sóvárgás. A helyiség hátsó
részéből, a vécékre nyíló folyosó felől hideg szag, csatornák és
cigarettacsikkek bűze árad. A plafonról lelógó diszkólámpa hunyorgó,
akadozva fel-felcsillanó nyalábokat vet szerteszét, mint a fényképezőgépek
villanófénye, s megvilágítja - hol igen, hol nem, hol látni, hol nem - a
betoppanó férfi foszforeszkáló, kísértetiesen kirajzolódó alakját.
Mani Monsalve az. Ránézésre úgy hasonlítanak egymásra Nando Barragánnal,
mint két testvér. S bár gyűlölik egymást, végeredményben egy vérből valók:
unokatestvérek. Mani fiatalabb, kevésbé magas, kevésbé testes, kevésbé
csúnya. A bőre zöldebb, a vonásai finomabbak. Az arckifejezése viszont
keményebb. Attól a sebhelytől, amelyről ezer közül is
fel lehetne ismerni: egy félhold vésődött mélyen az arcába, egy fogyó sarló,
mely a halántékától indul, érinti a bal szeme sarkát, rákanyarodik a
járomcsontjára és az orra mellett végződik. Egy fél álarc, egy jókora, el
nem múló monokli, egy rút heg, melyet valami verekedésben, lövöldözés
közben, vagy isten tudja, miféle hepaj alkalmával szerzett.
Mani felüvölt: Nando Barragán, eljöttem, hogy megöljelek, mert megölted a
testvéremet, Adriano Monsalvét, és a vérért vérrel kell fizetned. Majd így
folytatja: Ma épp húsz éve tart ez a viszály. Nando tiltakozik: Fegyvertelen
vagyok, Mani erre azt mondja: vedd elő a pisztolyod, hogy megmérkőzzünk,
mint férfi a férfival.
- Olyan ez, mint egy képregény cowboyokkal. És vajon mit felelt Nando?
Teringettét? A mindenségit? A nemjóját? Egy fenét. Ezek a fickók nem szóltak
egy szót se, nem figyelmeztettek senkit. Nem vesződtek finomságokkal: lőttek
és kész.
- Ez nem igaz. Ezeknek az embereknek megvoltak a maguk törvényei, és nem
lövöldöztek orvul. Mindenesetre az első lövések után kialudt a fény, és ami
történt, a sötétben történt. Talán a tulajnak lehetett annyi lélekjelenléte,
hogy lekapcsolta a villanyt, vagy ki tudja. Tény, hogy vaktában tüzeltek
tovább.
A vendégek eszüket vesztve, találomra, ordítozva próbálnak menekülni a
láthatatlan golyók elől, miközben hallják, ahogy szétrobbannak a tükrök, az
üvegek, a reflektorok, míg végül megérkeznek a járőröző rendőrök. A szirénák
hallatára a Monsalvék valószínűleg kereket oldottak, mert mikor kigyúlnak a
fények, és beront a hatóság, nekik már hűlt helyük. Nando Barragán a bárpult
mögött vonszolja magát, sebesülten, vérben fürödve, de élve. Az egyéb
veszteség anyagi természetű. A helyiség meglehetősen viharvert, bár
tulajdonképpen csak Mani és Nando lőtt, senki más, mintha egy sima párbaj
zajlott volna le kettejük közt.
- Így intézték a dolgaikat ezek az emberek.
- Honnan lehet azt tudni? Hát nem sötétben történt az egész? És hogyan
tüzelt Nando? Talán nem volt fegyvertelen?
- Van aki, azt állítja, mások viszont megesküdnének rá, hogy még látták is a
kezében a Caballo coltját. Az biztos, hogy csúnyán megsérült, Mani
Monsalvénak pedig haja szála sem görbült.
- A csinos Milenát egyetlen golyó sem érte. Lehet, hogy az a jó adag remek,
vastag húsa mentette meg. Nando olyan lyukas lett, mint egy szita, de egyik
lövés sem volt halálos. A legvészesebb szétroncsolta a bal térdét, sánta is
maradt élete végéig.
- Nem a bal volt, hanem a jobb.
- Az attól függ, hogy ki meséli a történetet. Tény, hogy attól a pillanattól
fogva dülöngélve járt. Az is tény, hogy azon a napon megtanulta a leckét, és
többé nem mutatkozott nyilvánosan a bárokban. Ezután óvatosan, titokban
járt-kelt. Milena társaságában sem láttuk többet. Azon az éjszakán elvitte
Nandót a kórházba, megmentette az elvérzéstől, aztán újra eltűnt a
külföldivel. Köddé vált, elő sem került azóta. Nando Barragán soha többé nem
látta, csak amikor az elveszett szerelemről delirált. Azt mondják, a testén
begyógyultak a sebek, nem úgy a szívén. Hátralevő életét keserűség töltötte
be, s ez a szenvedés jórészt annak tudható be, hogy nem tudta elfelejteni
ezt a nőt.
- És Milena sosem szerette őt?
- Azt mondják, szerette, de menekült tőle, a háborújától és a rossz
ómenétől.
(Laura Restrepo: Leopárd a napon, Konkrét, Bp, 2007)
