Nézzünk szembe a szomorú ténnyel: Hiába volt mindenki gyerek egyszer, a felnőttek - noha egyszerűbb vágyakat és reakciókat meg tudnak fejteni -, alapvetően nem értik a gyerekeket. Vannak persze olyanok, akik "mindig gyerekek maradnak". Őket onnan lehet megismerni, hogy nehezen találják a helyüket a világban - a normálisnak mondott emberek között -, cserébe jól szórakoznak az irántuk általában kiemelkedő érdeklődést mutató gyerekek társaságában.
Aztán vannak azok, akik azt gondolják magukról, hogy gyerekek maradtak, de ezt csak az őket fejcsóválva figyelő többi felnőtt igazolja vissza számukra, hiszen nekik sincs fogalmuk, hogy valójában milyenek a gyerekek. A gyerekek számára viszont az ilyen önjelölt örök gyerek csak egy a végtelen számú idióta közül, akik nyomasztó többségben vannak a hősökhöz képest.
Aztán vannak azok, akik azt gondolják magukról, hogy gyerekek maradtak, de ezt csak az őket fejcsóválva figyelő többi felnőtt igazolja vissza számukra, hiszen nekik sincs fogalmuk, hogy valójában milyenek a gyerekek. A gyerekek számára viszont az ilyen önjelölt örök gyerek csak egy a végtelen számú idióta közül, akik nyomasztó többségben vannak a hősökhöz képest.
Az egyik leghíresebb önjelölt örök gyerek Antoine de Saint-Exupéry volt. Még könyvet is írt. Többek között A kis herceg címűt. Most, hogy újraolvastam, elmondhatom, hogy a könyv kellemes, szeretnivaló kis igazságok gyűjteménye egy kedves ember tollából (akinek azért ugye van ez az egyébként a társadalomra ártalmatlan téveszméje arról, hogy ő tulajdonképpen gyerek). Annyi idő alatt el lehet olvasni, ameddig az ember kávéja kihűl. De amikor kötelező olvasmányként magasodott előttem...A legalapvetőbb élményem az volt a könyvvel kapcsolatban, hogy értem a szavakat, el tudom olvasni a mondatokat, de ha megkérdeznének, hogy miről szól, ájulást kellene színlelnem, vagy el kellene terelnem a szót valami másik könyvre, amiben szintén szerepel valamilyen herceg. Az elején arról van szó, hogy a kis herceget a szerző kifejezetten nekünk, gyerekeknek írta, a felnőttekkel most ne is törődjünk, ők úgysem látják az igazságot, nem tudják megkülönböztetni a fontost a lényegtelentől.
Aztán amikor lerajzolta azt a kalapot, majd az olvasóra, azaz a többi gyerekre kacsintva azt sugallta, hogy triviális, hogy az egy kígyó, csodálkozó elefánttal a gyomrában, éreztem, hogy nem leszünk egy hullámhosszon. Hosszasan magyarázott arról, hogy milyen hülyék a felnőttek, hogy miattuk kellett érdektelen dolgokat tanulnia, mint pl. földrajzot, ami arra jó, hogy meg tudja különböztetni Arizónát Kínától, aminek nagy hasznát veszi éjszaka. (Ebben a megfelelő mértékben gyereknek számító gyerekek rögtön felfedezik az iróniát, de a másik hatszáz-millió nem).
Tulajdonképpen az egész kis novella ironikus felhangokkal tarkított (pl. a felnőttek csak azt a másik felnőttet értik meg, aki öltönyt visel), de ezek a viccek végső soron csak felnőttek számára érthető finom vagy épp harsány utalások, amiket gyerekként egyáltalán nem fogtam. Kíváncsi vagyok például, hogy mennyi idős kortól értik azt a gyerekek mindenféle magyarázat nélkül, hogy a napok hossza, ráadásul a hónapok múlásának gyorsasága szoros összefüggésben áll a bolygó forgási sebességével, és hogy megfelelő tempóban (hátrafelé) haladva örökkévalóvá tehetjük a napfelkeltét.
Én azt szerettem volna, ha a kis herceg furmányos kalandok közepette megold valami nem lehetetlen, de mégis kihívó feladatot, közösen levonunk valami hasznos, de könnyen emészthető tanulságot, aztán mehetek ping-pongozni. Ehelyett a főhős kisfiú lépten-nyomon filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik, illetve úgy csinál, mintha mesélni kezdene különös emberekről (az alattvaló nélküli királyról, a tulajdon nélküli tőkésről, az alkoholizmusa elől alkoholizmusába menekülő alkoholistáról, stb.), de egyik kis történetből sem lett valamire való epizód, hanem csak valami furcsa utalás visszképe, amit csak azok a felnőttek értenek, akik azt hiszik magukról, hogy azért értik, mert lélekben gyerekek maradtak.
Felnőttként a kedvencem a róka, aki - jószándékkal persze - de mégiscsak hülyére veszi a herceget, amikor a megszelídítésének stációit magyarázza úgy, mintha aztán annak áldásos hatásait ártatlan meglepettséggel készülne nyugtázni. Valószínűleg azért nem készült belőle Monty Python féle újraértelmezés, mert az csak ugyanez lehetett volna.
Amikor a róka azt mondta a kis hercegnek, hogy "Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi olyan fontossá a rózsádat", szívesen vettem volna valami magyarázatot. (Feltéve, hogy nem mehetek ki mégis ping-pongozni). Ma már örülök, hogy nem kaptam meg ezt a kis háttérinfót, mert a ráncolt homlokkal végigolvasott, gyötrelmesen homályos mese végére nem hiányzott volna, hogy kiderüljön: a szeretet nem több, mint a befektetett emberórák összege.
