C-
Kálnay Adél: Tündérhajszál Alexandra 2007
Vannak azok a Walt Disney mesekönyvek, amiknek a címlapján Hamupipőke, Hófehérke és a kis hableány bájolognak, amiket olyan nagy örömmel forgatnak az öt-tíz éves kislányok. Nincs ezzel semmi baj, én is földig érő hajú, szőke királykisasszonyokat rajzoltam az oviban.
Talán pont ezekre a kiadványokra gondolt Kálnay Adél gyakorló pedagógusként, amikor megírta a Tündérhajszálat. Ötvenkét kis mese van a kötetben, egyik sem hosszabb három oldalnál: ezeken még egy elsős gyerek is átrágja magát, vagy a munkában megfáradt szülő épp nem alszik bele, ha lámpaoltás előtt felolvassa.
A történetek maguk két kislányról szólnak, az egyiket Fanninak hívják, a másikat Áginak, és ennyi. Aggasztóan nem mondanak ugyanis semmit, valójában tüllruhácskás didakszisok, arról, hogy a szeretet a legfontosabb, nem szabad irigykedni, segíteni kell anyukának, stb.
Mindezt megspékelve néhány tündérrel, beszélő tölgyfával, vagy lóval, de csak óvatosan: a szerző mintha centizné, hogy egyszer se lépjen túl a középszerűségen.
Kíváncsi lennék arra, a célközönség mennyire lát át ezen az arcába tolt illemtankönyv-szerűségen. Mivel egész könnyed, gördülékeny hangvételben íródott (a hölgy Szépírók Társasága tag, díjakkal kitüntetett irodalmár), és jelen esetben nincs fordítás, ami rontott volna a szöveg elfogadható szintjén, még az is lehet, hogy szeretni fogják. A tündérkék és jókislányok itt is szőkék, anyuka kedves és jó, öcsike csintalan, már csak egy valóban jó, de legalábbis kommersz illusztrátort kéne keresni Nagy Péter helyett.
Utána az Alexandra elkezdhetné felépíteni ismert mintára a Kálnay-brandet. Kifestőkönyvek, iskolatáskák, tündérke-barbiek. Szerezd meg mind.
