Clive Barker: Pokolkeltő (Hellraiser) Szukits kiadó, 1994.
„By doing certain things, certain results follow” – Aleister Crowley
Nincs már a kurvákban, a drogban, a pénzben öröme. Kipróbált mindent, végigcsinált mindent. Csak az a csillogóra polírozott csecsebecse, Lemarchant legendás kis zenedoboza rejt olyasvalamit, amire Frank még esetleg kíváncsi lehet. Neki magának mindegy is, mi az: valami új kell, más kell, több kell, mert ez a világ mindenét feltárta már előtte.
Mikor ráakad a doboz feltárulkozásának nyitjára, a nyomáskombinációra, amelyet kifacsart ujjainak kell ejtenie a felületen, harangok fülsiketítő zúgása kezdi betölteni az apró, nyirkos, parázna oltárral díszített padlásszobát. Az ilyen soundtrack valami szakrális eljövetelét kísérheti csak – és valóban: a fal mögül előlépnek a papok, egy másik, kaotikus, abszurd-absztrakt világ klérusa. Mindent máshogy értelmeznek, mint mi, ideát. Franknek újfajta gyönyör kell, de a kenobitáknak ez a szó mást jelent…
„Látom a horror jövőjét, úgy hívják: Clive Barker”, ezt volt képes King a száján kiejteni, még a nyolcvanas évek közepén. Mára Barker, pont mint King, faszán kiírta magát, jelenleg épp híg fantasyban utazik, a siker elvette tehetsége minden élét. Legelső könyvei (köztük a jelen tárgyalandó) azonban izzottak a fiatalkori fájdalmas spiritusztól. Books of Blood, Hellraiser, Weaveworld (nálunk Korbács) – mérföldkövek.
Mindössze 188 oldal a könyv, de micsoda 188 oldal! Egyszerre tökéletesen átgondolt posztmodern horror-pastiche, és a felhasznált motívumok meghökkentően fantáziadús továbbgombolyítása. Kísértethistória, szörnylegendárium, slasher-sztori és miszticista hókuszpókusz olyan narratív tehetséggel kiegyensúlyozott elegye, hogy nem csoda: a filmváltozatból az utolsó 20 év legnagyobb jelentőségű horrorja kerekedett.
És míg a film a kenobiták mára ikonikus alakjaira épít legfőképp, addig a könyvben ők csak – persze tagadhatatlanul elengedhetetlen – ornamentika. A könyv a maga fájdalmas erejű lírikus anti-szentimentalizmusával, az élet és az emberi természet a lényegre pontosan rátapintó erejével helyenként egyenesen bénító hatást kelt. Barker nem cicizik (no pun intended), végigviszi a humán sekélyesség metaforáját: ugyanolyan üres belül a pokolból visszatérő, a testét apránként, embertársai felzabálása árán visszanyerő Frank, mint segítőtársa, a gyönyörű Julia. Utóbbi mindenre képes a saját primitív vágyai kielégítése érdekében – a szépség szó szerint szart sem jelent. Nem erény, ami kívül van – ami meg belül, az salak.
Barkert szeretik a splatterpunk vonulathoz csapni, pedig a véres bélben turkáló nyolcvanas évekbeli bagázsnál (pl. Poppy Z. Brite, Shaun Hutson meg még egy rahedli) jóval tehetségesebb. Volt. A korai remekműveit el kell olvasni.
