Szegedi László is elolvasott egy könyvet, hogy megírja nekünk, ez elég rendes dolog, köszönjük.
Lawrence Block: A betörő, aki Bogartnak képzelte magát, Agave, Bp., 2008.
Be kell vallanom, eleve prekoncepciókkal kezdtem olvasni Lawrence Block A betörő, aki Bogartnak képzelte magát című regényét. Mik voltak ezek a prekoncepciók? Lássuk.
1.) Éppen pár héttel ezelőtt jutottam hozzá Dashiel Hammett A máltai sólyom című könyvéhez, aminek filmváltozata megjelenik a betörős regényben, sőt a fő motívum, a sólyomszobor a könyv borítóján is. Elég élvezetes olvasmány volt.
2.) Egyszer egy réges-régi, talán meg sem történt látogatás során már elkezdtem olvasni a házigazda polcán heverő Block-könyvet, de az első pár oldal után abba kellett hagynom, részben mert nem volt túl izgalmas, részben, mert a vendégség hamar véget ért.
3.) Bogart filmlegenda, ugyebár, elég a Casablancát említeni. Ráadásul Philip Marlowe szerepét is eljátszotta, amit a kemény magándetektíves regények alappilléreként tartanak nyilván.
No és lássuk, mire jutottam A betörő, aki Bogartnak képzeli magát elolvasása során. Először is, a borító egyszerűen remek. Mint minden Agave-könyvnél, ezt is jól eltalálta Kuszkó Rajmund. Szellemesen jelennek meg rajta a történet elemei, jól illik a történet világához. Sajnos a fordítás már nem volt ennyire kedvemre való, volt a szövegben pár apró hiba, de ami nagyobb baj, megmaradt az eredeti szövegből az amerikai kultúra rengeteg elemére (tévéműsorokra, színészekre) való utalás, aminek fele sem ismerős a magyar olvasó számára. Ezeket esetleg lábjegyzetezni lehetett volna, de akkor úgy telefirkálhatták volna a könyvet, mint a régi Jókai-köteteket. A legjobb lett volna ezeket a kétségkívül hangulatos, de érthetetlen utalásokat kihagyni.
A regény lírai alapszituációja ugyanaz, mint a szerző többi betörős könyve esetében: főhősünk egy rablás alkalmával a szekrénybe kényszerül, utána pedig jönnek a bonyodalmak. Sajnos a cselekmény kissé vontatott, bár kétségkívül kellemesen el lehet merülni egyéni és hangulatos világában. Hiszen ki ne szeretne szabadon ki-be járkálni vadidegenek lakásában, megpihenni, ha kedve tartja, és végigmérni a családi fotókat? A könyvben megjelenő, és a történetet valamennyire befolyásoló Bogart-filmek bemutatása is rendkívül jó ötlet, a filmek érdekesen folynak a főszereplő életébe. Viszont nincs igazán funkciója az idővonal keverésének, a jelenetek felcserélésének, ez a fogás inkább csak hatásvadásznak tűnik, akárcsak az, hogy bizonyos információkat megtörténtük után csak 1-2 oldallal tudunk meg. Mire jó ez a késlekedés? Ráadásul bele is zavar az E/1. személyű elbeszélő módba. A karakterek jók, élvezetes olvasni róluk, de a cselekményt mintha nem mindegyikőjük vinné előrébb. Talán kissé túl mesterkéltek, mintha a szerző a Karakteralkotás Nagykönyvét követte volna szigorúan a megalkotásukkor.
A könyvet nyugodtan meg lehet venni karácsonyra ajándékba, de csakis Bogart-rajongónak, vagy olyan krimiszerető barátunknak, aki Raymond Chandler összes regényét kívülről fújja már, és valami könnyed kikapcsolódásra vágyik, amit erőlködés nélkül olvashat utazás közben.
