B+
Salman Rushdie: Hárún és a Mesék Tengere, Ulpius-ház, 2007, ford.: Falvay Mihály, 288 oldal, 2499 Ft
Amilyen kortalan a mese műfaja, olyannyira parttalan a Mesék Tengere. Rasid, a titokzatos szomorú város híres mesemondója anno hűségnyilatkozatot kötött a meseszolgáltató konzorciummal, ám ezt – családi okokra hivatkozva – éppen akkor kívánja felbontani, amikor pedig még várna rá egy fontos megmérettetés. Hogy mi is lenne ez? Egy választási nagygyűlésen kéne retorikai labirintusba kergetni a plebs tagjait. A várható bonyodalmakat Hárún, Rasid fiacskája akadályozza meg, miután tetten éri a konzorcium Super Marióját, aki a meseáramlat csövén babrál az apuci fürdőszobájában. Ezután nyomban kezdetét veszi egy szürreális utazás, amely során egyszerre téblábolhatunk az Ezeregyéjszaka meséiben, és Lewis Carroll fantáziavilágának meghökkentő csarnokaiban. ’Who the fuck is Alice?’ – ez egy kérdés a sokból, amelyen nincs is időnk eltöprengeni. Az iszlám fundamentálisták ’most wanted’ szkriptorának fabulája egyszerűen varázslatos.
Rushdie nem csak egyszerűen mesél, hanem allegorizál is. Megkonstruált világa ott kering a Föld körül második holdként, neve Kahani (=’mese’), lakói a Mesék Tengerének vízügyi karbantartói, a cserfes Gappik (=’pletykások’), és a zipzár sokatmondó szimbólumát piedesztálra emelő, a hold sötétebbik oldalán élő Csúpválák (=’csöndes fickók’). Míg a Gappik a tenger tisztításán (értsd: gondozásán és interpretálásán), addig a Csúpválák a tenger szennyezésén (értsd: dekanonizációján és félreolvasásán) munkálkodnak. Hárún kémként vállalkozik a feladatra, hogy hatástalanítja az „antropomorf” Khatám Sud-ot (=’vége egyszer s mindenkorra’), a mesék ellen támadó Darth Vader-t. Az allegória trópusának a szövegbeni játéktérben betöltött szerepét (sok más mellett) mi sem bizonyítja jobban, hogy a Gappik hadserege a fejezetekbe rendeződő Lapródokból áll, akik nehezen viselik, hogy egyenruhájuk a rajta olvasható szövegekkel együtt a divat (kánon) működésével parallel változik.
Mindazonáltal a szerző nem elégszik meg azzal, hogy kinyomja a strukturalisták küklopszának egyetlen szemét – nekimegy az ideológiakritikusok által nemzett posztmodern szörnyszülöttnek is. Khatám Sud bőrébe bújva előadja, hogyan is lehet megmérgezni az időtlen meséket, ezzel uralkodni az irodalom szövegeken jóval túlmutató folyamatai felett. A regény főgonosza egy olyan trónusba akar belehuppanni, amely még el sem készült – valószínűleg ez okozza vesztét. Bármennyire is mérgezzük ugyanis a meséket a bennük uralkodó jegyek „inverzével”, attól az még mese marad, csak legfeljebb élvezhetetlen(ebb) dolog kerekedik ki belőle. Nézzünk csak szét, hány olyan meséskönyv jelenik meg manapság, ami akár egy cseppet is tartalmaz abból a varázsszerből, ami a nagyokat annak idején naggyá tette. Nem sok! A meséskönyvek vagy a mindent vivő szerzői névvel, vagy a paratextusokkal (díszes kötés, szép rajzok) operálnak, bár napjainkban hódít az interaktív meséskönyv is…
Propp, a mese morfológusa poszttraumatikus kómába kerül, és a családtagok nem járulnak hozzá szerveinek transzplantálásához – mindeközben Rushdie hiányt pótol, és megírja az ezerkettediket.
