Fotó: Birtalan Balázs
Minden tökéletesben kell lennie valami apró hibának. A könyv pont ezer oldal, de az ezres oldalszám nem jelenik meg – mondja Birtalan Balázs Sorskönyv nélkül című könyvéről Mátai Tamás, aki a szerző élettársaként követte figyelemmel a könyv alapját jelentő blogbejegyzések születését, és aki a szerzőnek élete végén segített az írásokat könyvvé rendezni:
„Már tudtuk, hogy Balázs betegsége végstádiumban van, amikor egy jó ismerőse felvetette neki, hogy rendezze könyvvé a blogot. Balázs tavaly május 14-én halt meg. Élete utolsó 3-4 hónapjában általában napi húsz órát aludt a betegség és a fájdalomcsillapítók következtében. Áprilisban egy este leültünk, kiraktunk 10 borítékot, azokra ráírtunk 10 címet, egy-egy cetlire felírtuk a blogbejegyzések címeit és rendezgetni kezdtük. Hajnali 2-kor tudtuk, hogy meglesz a könyv.”
Szintén tavaly áprilisban készített e sorok szerzője egy életvégi beszélgetést Balázzsal és Tamással:
Birtalan Balázs nyolcadik könyve a Sorskönyv nélkül. Előbb volt író, költő, melegjogi aktivista (ráadásul keresztény melegjogi aktivista), mint terapeuta. Első versei tízéves korában jelentek meg, rendszeresen 14 éves korától publikált, versei négy kötetté álltak össze: B-változat (1995), Művirágok a szimbolizmus oltárára (2009), Szélesre tárt jelen (2015 Felmászok a létra c. összkiadású kötetben), illetve a Kasszazárás (2016, posztumusz). Versei mellett esszé és tanulmányköteteket is írt: Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység (1997), „Válaszd az életet!” Szempontok a homoszexualitás keresztyén megítéléséhez (2004), Aszalt szilva naplementekor – Mémtörténetek (2008).
Birtalan Balázs: Sorskönyv nélkül
Magnólia, 1000 oldal, 2017, 4980 Ft
A magyarországi keresztény-meleg mozgalom elindítója és alakítója 1993-tól 2005-ig. Két dokumentumfilm készült vele: 2003-ban a Halállal lakoljanak? a kereszténység és melegség kérdéskörét mutatja be Balázs életén keresztül, és a már említett A halál az élet része című interjú. A Sorskönyv nélkül témájával, a pszichológiával 2010-től foglalkozott szakma szerűen. 46 évesen, 2016-ban halt meg.
Birtalan Balázs halála után a Magnólia kiadó vezetője jelezte Tamásnak, hogy ő szívesen kiadná a könyvet. Tamásnak adott határidőkre készre kellett rendeznie egy-egy fejezet írásait, végül a könyv az idei könyvhétre jelent meg, nem sokkal Birtalan Balázs halálának első évfordulója után. Birtalan 2010-től működött terapeutaként, pszichológiai gondolatait és terápiás tapasztalatait osztotta meg a blogon. Tranzakcióanalízistől kezdve az általános pszichológia, a kognitív- és sématerápiák, az erőszakmentes kommunikáció és a hipnózis voltak a blogok témái, de belefért a Harry Potter pszichológiai aspektusú elemzése is. Mátai Tamást kérdeztük a könyv születéséről:
Fotó: Birtalan Balázs és Mátai Tamás
A könyv szerkesztése során tulajdonképpen Balázs emlékével foglalkoztál. Nem volt nehéz, hogy a gyászt egy külső feladat strukturálta, nem pedig a te igényed, vagy kapcsolatotok emléke?
Nagyon fontos volt nekem ez a tevékenység a gyász szempontjából. dr. Biró Eszter mondta, akihez Balázzsal jártunk pszichológiai tanácsadásra a Budapest Hospiceházba, hogy az embereknek általában a temetéssel véget ér az elhunyt szeretteikkel való teendő. Nekem ez a munka strukturálta a gyászévemet. És nem csak nekem volt fontos és segítő, ugyanezt a visszajelzést kaptam azoktól, akik egy-egy terület szakértőjeként olvasták át a fejezeteket – klinikai szakpszichológusok, teológus, tanár. Ők is azt mondták, hogy megsegítette a gyászt az, hogy Balázs hangján hallják a mondatokat.
Megígérted Balázsnak, hogy mindenképp meglesz a könyv?
Balázzsal sokat beszélgettünk a közelgő halála kapcsán arról, hogy én hogyan képzelem el az életet nélküle, és ő hogyan képzeli el az én életemet, amikor ő már nincs. Nem akart engem megterhelni ezzel a feladattal, nem akarta, hogy beleroppanjak abba, hogy még mindig az ő életét élem. Ez fontos volt neki, ezért azt mondta, nem gond, ha nem lesz ebből a könyvből semmi. De szerintem pontosan tudta, hogy végigviszem. Egyrészt ismer engem, másrészt pedig alaposan átbeszéltük, hogy kik tudnak segíteni. Élete végén még megírt néhány olyan részt, amely direkt a könyv miatt, szerkezetileg kívánkozott oda, vagy amit még fontosnak tartott elmondani.
Ezekből az egyik kedvenc részem az, amit Balázs a felvezető gondolatokban ír, az ebben megjelenő humor és a józan szembenézés az egész kötetre nagyon jellemző. Idézem, mert másképp nehéz volna visszaadni: „Elenyésző az esélye annak, hogy jelen könyvemre megkapjam azt a mennyiségű elismerést, amelyről azt érezném, hogy kompenzálja a belé feccölt munka mennyiségét. Ennek oka pedig nem elsődlegesen a kultúrpolitika igazságtalansága, még csak az sem, hogy sikerült-e bekerülnöm az irodalmi vagy akármilyen kánonba (válasz: nem sikerült), hanem az a banalitás, hogy hamarosan meghalok…Nem áll szándékomban szélmalmokkal hadakozni. A rák csak a «mindenható ember» mitológiája szerint legyőzendő ellenség…Nincs szó hát arról, amivel sokan – szeretetből vádolnak (és a közeljövőben vélhetőleg mind többen fognak vádolni), hogy «feladtam a harcot». Pusztán arról van szó, hogy a betegségem történetét nem harcnak tekintem, amit «meg kell nyernem», hanem folyamatnak, amelynek résztvevője vagyok, irányítója azonban nem.” Te hogy látod, Balázsnak ezt a hozzáállását, ami itt is megjelent, hárítják vagy inkább üdvözlik az olvasók?
Amikor Balázs a blogon elbúcsúzott az olvasóktól és készített egy nyilvános számvetést, akkor azt írta, hogy az életet nem csak a hosszával lehet mérni, hanem a szélességével is (tehát hogy mennyire változatos életét él valaki), és a mélységével is. Ez utóbbit Balázs a könyvolvasási szokásokkal világítja meg: van aki sok könyvet olvas, van aki pedig kevesebbet, de azt többször, új rétegeket felfedezve. Ezt a hármas egységet azóta időről időre idézik, sok visszajelzést kapok, ahol erre utalnak az olvasók, szóval én úgy látom, hogy sokak számára ezek felszabadító erejű gondolatok.
Volt Balázsnak kedvenc fejezete? Az öt év alatt, amíg a blogot írta, volt legkedvesebb témája? Vagy amikor az írásokat rendezgettétek, melyik fejezettel bíbelődött szívesen?
Balázs nagyon szerette magát belevetni különböző témákba. Amikor a tranzakcióanalízissel ismerkedett, akkor a beszélgetésink jelentős része ebben a témában folyt. Amikor a sématerápiával, akkor meg arról. Minden témát szenvedéllyel szűrt át magán, addig, amíg a legapróbb részleteket is megértette, és az adott rendszeren belül már kényelmesen tudott mozogni. Én azt hiszem, hogy ez a szenvedély minden fejezetben átjön, bármilyen témához nyúlt, azt nagyon komolyan vette. A fejezetek közül az önéletrajzi és a bevezető fejezettel foglalkozott, már a terminális stádiumban, azt hiszem, hogy ezt rajta kívül nehezen tudta volna összeszedni bárki más. Arról nem is beszélve, hogy ez adja a keretet az egész könyvhöz.
Te körülbelül a gyászév letelte után kezdtél el nem fekete ruhában járni. Amikor Balázs még beteg sem volt, te már akkor is úgy voltál vele, hogy közeli hozzátartozót a hagyományos külsőséggel, egy évig feketében járva gyászolsz?
Sosem voltam ebben a kérdésben tradicionális, nem volt tervem, hogy egy évig nem veszek fel mást. Úgy gondoltam, hogy amíg jó szívvel nem tudok színeset felvenni, addig hordok feketét. És ez az idő ekkor jött el. Amikor a könyvet leadtam a kiadónak, akkor iszonyú teher lekerült rólam, mert egy folyamatos, nagy feladat volt az írások újraolvasása, rendezése, annak megvalósítása, hogy ne keltse egy bloggyűjtemény benyomását. Mindenhova magammal vittem a munkát, készült ez a könyv Gyulán, Pécsett, Thessalonikiben és Bulgáriában is. Jól esik, hogy ennek a nagy munkának vége, és kézzel fogható eredménye is van.
Vekerdy Tamást írt a könyv hátsó borítójára ajánlót. A könyvben Balázs elmondja, hogy életének első terapeutája volt Vekerdy, 12 évesen került hozzá. Volt neki szerepe a könyv létrejöttében?
Legfeljebb áttételesen, azon a hatáson keresztül, amivel még terapeutaként megsegítette Balázst. Kivételes embernek látta őt, aki kivételes érzékkel és kitartással küzd meg élete sorsszerű nehézségeivel. Követték egymás szakmai életét, de nem jártak össze. Én nem is ismerem személyesen Vekerdy Tamást, pedig 15 évet éltem együtt Balázzsal. Amikor viszont emailben felkértem egy ajánlóra, rögtön visszaírt, hogy nem nagyon tudnék olyat kérni Balázzsal kapcsolatban, amit ne tenne meg. Néhány nap múlva küldte is az írást.
Sorskönyv nélkül: a Harry Potterről és pszichológiánk szánalmas állapotáról
A Sorskönyv nélkül egy esszégyűjtemény, ami pszichológiai és pszichoterápiás ismeretterjesztő írásokból áll össze. A szerző nem végzett egyetemen pszichológa szakot, de elvégzett néhány módszerspecifikus képzést. Mint a könyvben írja, első mentora, aki őt terápiák tartására buzdította, Daubner Béla volt, a Magyar Pszichoterápiás Társaság egyik alapítója, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület létrehozója. Birtalan tehát nem volt jogosult pszichoterápiát művelni, soha nem is nevezte magát pszichoterapeutának. A pszichoterápiáról vallott „eretnek nézeteit” az A pszichológus macskái című fejezetben foglalja össze, bemutatja saját viszonyát a tudományhoz, a praxishoz (a terapeuta-szerephez) és ahhoz a közeghez, amely a praxis művelőit beengedi vagy nem egy adott szakmai körbe. Birtalan „nem vált a kánon részévé”, de ettől még páciensei között klinikai szakpszichológusok is voltak, ahogy blogja olvasói és baráti „szerkesztői” között is.
A blog címe a tranzakcióanalízis alapműve, Eric Berne Sorskönyv című műve után kapta a címét. A tranzakcióanalízis egyszerre elmélet és pszichoterápiás rendszer, Birtalan részletesen és nagyon szubtilisen mutatja be, miről is szól. Az elmélet egyik kulcsfogalma az énállapot, ennek a fogalomnak illetve az egyes énállapotok mibenlétének megvilágításához Birtalan a következő viccet használja.
Hogyan maszturbál a robot?
Kiveri a biztosítékot.
Az írás témája nem magának a viccnek a tartalma, hanem az, hogy az olvasó mit gondol az írásban való közzétételéről. Más énállapotot jelöl, ha elutasítása indulattal, érzelemmel párosul, mást, ha higgadt érvekkel tud előjönni az, aki helyteleníti a megjelenítését.
Egy másik fejezet a hipnózissal kapcsolatos téveszméket teszi helyre, és hipnózison átesett ember élménybeszámolójával zárul.
Az erőszakmentes kommunikációnak szentelt fejezetben a zsiráf a főszereplő (aki nem lúzer, mert igenis eléri, szép csendben eléri azt, amit akar, szemben a sakállal, amelyik ezt üvöltve teszi). Már itt megjelenik Birtalan „bibliája”, a Harry Potter, mint metafora: Hermione Granger karakterén keresztül mutatja meg a szerző, hogy mi empátia és mi nem.
A kognitív terápiáról szóló fejezetben Birtalan azt magyarázza el, hogy a kognitív terápia mennyivel ér többet a pozitív gondolkodásnál: annyival, hogy nem pusztán ellenkező előjellel látja el az alany a negatív automatikus gondolatait, hanem mérlegelés után jut el a kiérlelt attitűdig.
Egy másik modell, a sématerápia bemutatásában is jól tetten érhető Birtalan alapviszonya a pszichológiához: nem pusztán az elméletet mutatja be, hanem hangsúlyt fektet a terápiában való alkalmazás lehetőségére is. Összeveti az elméleti keretet más módszerek fogalmi készletével, miközben a lehető leghétköznapibb módon magyaráz: „A sématerápia nemhogy nem pesszimista, hanem nagyon is optimista szemléletű megközelítés. A sémákat nemes egyszerűséggel sebeknek (…) tekinti, és azt a célt tűzi maga elé, hogy e sebeket begyógyítsa…
A pszichológia vegyesvágott című fejezetben többek között arról gondolkodik Birtalan, hogy milyen folyamat mentén válhat valaki antiszemitává, József Attila Szabad ötletek jegyzéke című írása kapcsán pedig arról ír, mennyire szánalmas is a pszichológiai kultúránk.
Az utolsó nagy fejezetet kedvenc olvasmányának, a Harry Potter sorozatnak szentelte Birtalan, sírjára is a halál ereklyéi motívum került. Birtalan szerint J.K. Rowling műve pszichoterápiás alapmű, és ennek bizonyítására nem csak a világ legnépszerűbb ifjúsági regényének pszichológia tárgyú elemzéseit citálja, hanem maga is ilyetén értelmezést ad a regényeknek. Ennek egyik legkerekebb példája a patrónus értelmezése: „…Ez az önismeret, a személyiségfejlődés – és minden pszichoterápia – végső célja; hogy patrónusunkat legbelül, önmagunkban őrizzük, hogy az minden különösebb bűbáj (avagy pszichológiai bűvészmutatvány) nélkül rendelkezésünkre álljon, és megvédjen bennünket életünk minden pillanatában, ha ránk törni készül a sötétség.” Birtalan élete maga a pszichoterápia eleven reklámja, életének alkonyán hosszan írt arról, hogy is jutott el saját életével a tranzakcióanalízis autonómia-fogalma felé.
Szerző: G.I.
