Nem vagyok – minden határon túl – haragtartó ember. A dagályos népnyelven író, halálvágyat ébresztő Móricz Zsigmondnak is nagyjából megbocsátottam már, mire a gimnáziumban a Tragédia című novelláját kellett olvasnunk. De e miatt az írása miatt szinte meg is kedveltem.
A novella csak pár oldalnyi. Benne a szavak, mondatok olyan egyszerűek, mint az ék. Közéjük ereszkedve mégis olyan tágas kilátás nyílik a kisember korokat átívelő lényére, a gazdagabbakhoz való viszonyára, a világban elfoglalt és elfoglalni vélt helyére, hogy az ember nem győz csodálkozni, hogy a történet annyira gömbölyű, hogy se be nem mélyed, se ki nem türemkedik sehol. Minden benne van, és semmiből nincs több mint kellene.
A fent említetteken kívül talán az ragadott meg benne leginkább annak idején (egyébként ma is), hogy olyan finoman, tolakodó tukmálás nélkül csempészi a motívumokat az olvasó agyába. Például a főhős neve az egyik leggyakoribb vezetéknév és az egyik leggyakoribb keresztnév együttese, azzal a kis kiegészítéssel, hogy viselője számára túlzás lenne, ha még egy extra „s” betűt is kapott volna hozzá. Azzal már annyival jelentékenyebb lenne, hogy már meg sem érdemelné.
Elégedett sóhajjal nyugtáztam, hogy a sorsa által üldözött, objektíve is reménytelenségre ítélt szerencsétlen – szöges ellentétben azzal, amit egy hátrányos helyzetű hőstől várnánk – amúgy nem jó ember. Sorsát nem méltósággal viseli, nincs jóindulattal embertársai felé, sőt. Veri a feleségét, más kárát áhítozza, egyáltalán: a nélkülözés, az abszolút és relatív szegénység felemésztette a lelkét. Lehet, hogy akármilyen kitűnő úriember is lehetett volna belőle, ha szerencsésebb körülmények közé születik, de valószínűbb, hogy nem.
Nagy terve (melyre vészjósló módon, vasakaratú koplalással készül), hogy kieszi Sarudyt a vagyonából, a szánalmasnak és a groteszknek mesteri elegye. A szinte láthatatlanul halovány remény pislákoló lángja a tizedik kanál levesnél alszik ki. Még jóval a túrós csusza, a lencse és a töltött káposzta előtt.
A heroikus küzdelmet Kis teljes magányban harcolja végig: Senki nem tud róla, hogy egyáltalán küzdelem folyik, hogy micsoda nemes bosszúra készül a sikeresség és a sikertelenség ellen egyszerre. Ami azt illeti, azt se veszi észre senki, hogy egyáltalán ott van. Elismerésre méltó fegyvertény, hogy a férfi egyáltalán eljut a töltött káposztáig, de a vizezett főzelékekhez szokott szervezete idegen testként azonosítja az úgynevezett húst, és az még a torkán megakad.
Eredeti célját vesztett, dühös bosszúvágya arra sarkallja, hogy csak azért is legyőzze legalább azt a rohadt darab húst, de hát nem megy. A földön kapálózva, de egy hang nélkül, észrevétlenül fullad meg.
Mi értelme volt ennek? Kik voltak ebben a történetben a jók meg a rosszak? Miért vált ilyenné Kis János? Mikor vált ilyenné? Mit kellett volna másképp csinálnia? Tudta volna másképp csinálni? Móricz a válaszokat – szerencsére – nem adja az olvasó szájába. Majd az irodalomórán megpróbálnak kideríteni valamennyit belőlük.
